2. rész

 /Sziasztok! Igen, korábban hoztam az új részt, ugyanis holnap szétszedik a számítógépemet, Pénteken meg költözök, így nem tudom mikor lesz újra netem, vagy mikor kerülök újra gép elé. Most ezért egy hosszabb résszel jöttem, remélem tetszeni fog nektek, ebben a részben végre Aline találkozni fog Wayne-nel. De vajon mi lesz? Jó olvasást kívánok! Ha szeretnéd követni minden kis mozzanatomat iratkozz fel és ha tetszet a rész egy kommentet kérlek hagyj magad után! 

Jane Hathaway <3 /

Eljött az este, tehát eljött az én időm is. Ma rengetegszer kellett magamat megállítanom, hogy ne hagyjam el szobámat, de most eljött az éjszaka, a baglyok halkan huhogtak, a békák brekegtek, a tó csobogott. Minden nyugodt volt, mindenki már biztosan elaludt. Zsebre vágtam kezemet és kisétáltam a ajtón, lementem az ezt követő hosszas csigalépcsőn, ami egy falhoz vezetett. A falon volt egy kő, ami kijjebb állt, mint a többi. Azt a követ megnyomtam, s a fal 180 fokkal elfordult, így két kis résen tudtam kisétálni.  Magam mögött a fal a helyére állt, én pedig elkezdtem kóvályogni, majd eszembe jutott egy őrültség. Biztosan alszik már Aline is… miért ne látogathatnám meg? Nem lehet nagy bűn csak ránézni, vagy csak egyszer megérinteni. A lábamat uralva, halk léptekkel elkezdtem felfelé sétálni. Egyik emelet a másik után. Elérkeztem a nyikorgó lépcsőkhöz. Már csak ez hiányzott nekem, a végén még felverem emiatt a házat. Nem az a típusú szellem vagyok, aki tud lebegni, ahogyan a falakon se tudok átmenni, avagy nem tudnak rajtam átnyúlni. Ugyan olyan ember vagyok mint ők, csupán halott vagyok. Már majdnem szikla szilárdan kijelenthetem hogy testben és lélekben itt vagyok, de a testnek kell az élelem, a test öregedik. Én már vagy száz éve vagyok tizennyolc éves, nem eszek és nem iszok, mégis érzek. Vannak érzéseim. Ha a növénynek és a fának vannak érzései, egy szellemnek miért ne lenne? Azon kaptam magamat, hogy elérkeztem az ajtajához. Tárva nyitva volt és fél szemmel belestem, meggyőződtem arról, hogy tényleg alszik-e Aline. Ártalmatlanul, aranyosan, mint egy pici nyolc éves aludt ágyában. Nem igazán figyeltem hova lépek, ráléptem a küszöbre, ami nyikorgó hangon felkeltette Aline-t.

***

Nyikorgásra ébredtem fel. Nem volt valami kellemes most felkelni, szépet álmodtam. Az otthonomról, a barátaimról. Ahogy a hang irányába fordult egyre jobban eluralkodott rajtam a félelem. Amikor megláttam egy alakot kirajzolódni az ajtómban, rögtön becsuktam szememet és próbáltam alvást színlelni, de hasztalan volt. Hallottam, ahogy egyre közelebb jön hozzám és némasága még jobban az őrületbe kergetett. Hátamon feküdtem ezúttal, ám szememet továbbra se szándékoztam kinyitni. Éreztem, ahogy leül az ágy szélére, a matrac jobban besüpped.

-Kérlek… ne félj tőlem! – hangja kérlelő volt, mély, lassú és közel lehetett hozzám. Nem mertem ránézni. – Nem foglak bántani. – Folytatta mire nekem csak egy könnycsepp folyt végig halántékomnál. Nagyot nyeltem és akadozva vettem és fújtam ki a levegőt. Pár másodperccel később éreztem, ahogy hideg ujjaival letörli könnyemet. Kezem remegni kezdett és nagyon kevés tartott vissza a zokogástól. – Kérlek ne félj tőlem Aline! – Ismételgette. Honnan tudja a nevemet? Alig egy levegővétel után már homlokomon érezhette az övét. Szívem egyre hevesebben vert, már szinte biztos voltam abban, nem élem meg a reggelt. Egyszer csak a hideg kéz meleg lett. Én még mindig képtelen voltam ránézni. Egyik kezével arcomat simogatta, másikkal pedig megfogta az én kezemet. Remegésem még mindig nem maradt abba. Kicsit felemelte kezemet, aztán megállt. Talán várt a beleegyezésemre, bár most még erőm se volt a tiltakozásra. Tenyeremet először arcához tette, ekkor kezem remegése valamilyen oknál fogva megszűnt. Ezután vándorútra küldte kezemet. Éreztem ajkát és annak puhaságát, hajába beletúrhattam, miből érezhettem, göndör fürtjei vannak. A nyaka volt a következő testrész, majd végül a tarkóján pihentethettem csöpp, nőies kezemet. Nem mondott semmit, együtt hallgattunk. Sírásom abbamaradt és nem tudom mi vezérelt rá… de kinyitottam a szememet.  Sötétbarna szemek, szőke, göndör haj, férfias arcvonások. Az ajkai olyan puhának tűntek, hogy örömmel tapasztottam volna az enyémet. Rögtön elvarázsolt.  Ez lenne ő? Ő a szellem? De hiszen ő gyönyörű! Azt mondták csúf és félelmetes! Fejemben megannyi kérdés kavargott, mégis amikor halvány mosoly húzódott arcára, már hirtelen azt se tudtam hol vagyok. Hirtelen eszembe jutott, hogy kezem még mindig tarkóján van, talán el kellene onnan húznom, de olyan jó érzés volt. Cirógatni kezdtem, pár kisebb hajtincs is ujjaim köré fonódtak. Mosolya még szélesebb lett és lassan felült, vele együtt engem is húzott. Egymással szemben ültünk és én meg se bírtam szólalni, nem mintha ő mondott volna egy ideig bármit is.

- Elvitte a cica a nyelved? – Szólalt végül meg. A hangja ugyan olyan mély, lassú volt. Ami azt illeti nem igazán tudtam még realizálni a dolgokat és még abba a gondolatba dédelgettem magamat, hogy álmodok.

- Én…

- Te?

- Te vagy a szellem? – Rögtön a tárgyra tértem. Minek húzzam a dolgokat? Bár kérdésem eléggé ostobának tűnt, hisz eléggé egyértelmű volt, hogy ő az. Vagy mégsem? Összezavarodtam és már egyszerűen nem tudom, miben higgyek, mit gondoljak.

- Én vagyok. – Eléggé furcsálltam a dolgot, hiszen nemrég még azért könyörgött, hogy ne féljek tőle, ellenben most egy ilyen egyenes választ ad. Kicsit hátrébb csúsztam tőle. A puha haja még utoljára lágyan cirógatta ujjbegyeimet, aztán már csak a paplan anyagát éreztem. A fiú illata olyan kellemes volt. Nem parfüm illat, inkább természetes.  Fenyőfa talán. – A nevem Wayne. Nem tudom, mit gondolsz most rólam, sajnos nem vagyok gondolatolvasó. Abban viszont biztos vagyok, hogy hallottál rólam egy pár dolgot. Szeretném, hogy tudd… - Itt tartott egy kis szünetet és láttam arcán, hogy talán a legjobb szavakat keresi, vagy csak nehezen tudja kimondani. - …Én nem…foglak….bántani. Kérlek engedd meg, hogy megismerjelek! Ismerj meg! – Szemét talán le se tudta venni rólam, ám én meg rá nem voltam még képes nézni. A kérdések ismét fejembe férkőztek és rávettem magamat, hogy szemébe nézzek.

- Szívesen. De az éjszaka közepén te mégis hova szeretnél menni?

- Nos, elmehetnénk most kezdetnek ki a tó melletti fa hintaágyhoz. – Egy másodpercre elhallgatott, de arcáról a mosoly nem tűnt el. Szüntelen engem kémlelt és vigyorgott. Nem tudom mire fel volt ilyen jó kedve. – Megyek, hagylak átöltözni. – Visszasétált az ajtóhoz, kecses mozdulatokkal, majd a küszöbnél válla felett rám pillantott és kisétált, majd maga után becsukta az ajtót. Egy ideig csak ültem és magam elé néztem, majd kikeltem az ágyból. Ahogy találkozott a talpam a hideg padlóval, elkezdett a hideg végigfutni a hátamon. Gyors léptekkel a szekrényemhez mentem, s kinyitva azt, elkezdtem kényelmes ruhákat keresgélni. Végül arra jutottam, hogy egy farmernadrágot és egy égszínkék pólót veszek fel. Kényelmes volt, ám éreztem, kissé álmos vagyok. Ajtómon kilépve közvetlenül magam mellett láthattam Wayne-t. A folyosó nem volt a legvilágosabb, mégis láttam, hogy nagy szemeivel lenézett rám és talán még el is tudtam képzelni, hogy elpirult. – Szóval mehetünk? – Erre nem válaszoltam, csak bólintottam. Elindultunk kifele és ahogy a tó fele kezdtünk el sétálni, körbenéztem. A Holdfény ezüsté varázsolt mindent, de főképp a tavat. Ahogy Wayne-re pillantottam, még jobban elcsábított. A haját az égitest fénye világosabbá tette, arccsontjai jobban kirajzolódtak. – Honnan jöttél? – Törte meg a csendet. A fák halkan suhogtak, ami azt illeti kicsit fáztam is. Melegebb ruhába kellett volna bújnom.

- Elég, ha annyit tudsz, innen elég messziről. Azért jöttem, mert édesapám megkért, nézzek rá Ricky bácsi kastélyára, milyen állapotban van, a szolgál elzüllöttek-e. – Amikor odaértünk a hintaágyhoz, megállt előtte és egyik kezével a bútor fele mutatott, jelezve, hogy előbb üljek le. Majdnem mint a vacsoránál. Helyet foglaltam és arra kellett rájönnöm, hogy nem elég, hogy a szél fújdogál és fázik a karom, még a fa is enyhén hűvös volt, így most már csak vacogni tudtam, bár nem akartam, hogy ezt Wayne észrevegye. Miután már helyemen ültem, ő is leült mellém és karját térdére fektette, összekulcsolta kezét és enyhén előre görnyedt.

- Tudod, én láttam ahogy Ricky bácsi és a nagyszüleid itt felnőttek. Én már vagy száz éve halott vagyok.

- Mégis meg tudlak érinteni és te is engem. – vágtam a szavába, ami miatt kicsit szemtelennek éreztem magamat, vagy legalábbis elszégyelltem magamat. – Hogy lehetséges ez?

- Én nem olyan szellem vagyok, mint amilyeneket a filmekben vagy a könyvekben olvashattál. Meg tudsz érinteni, ahogy én is téged. Nem tudok átmenni a falakon, de vannak érzéseim. Nekem szellemként az a képesség adatott meg, hogy alakot tudok váltani. Nem az vagyok, akinek most látsz Aline. Könnyedén vissza tudnék változni az eredeti alakomba…

- Ezt inkább ne tedd! – Szakítottam félbe. Nem akartam látni milyen a félelmetes, csúnya valója. Félek és tartok attól az énjétől, míg érdeklődök mostani személyéről. Láthatólag kicsit elszomorodott, szemét félig lesütötte és az előttünk levő tavat kezdte el nézni. Tekintetemet én is arra fordítottam és néztem, ahogy a kis békák brekegnek és ugrándoznak. Egyszer csak jött egy kicsit nagyobb szellő, mitől összerázkódtam. Kezemet karomra tettem és összekuporodtam. Wayne meg se rezdült. Amikor azt mondta vannak érzései, talán az érzelmekre gondolt és nem arra, hogy érzi milyen fázni, érinteni. De hiszen nem is olyan rég megérintett! Eléggé zavaros volt még a dolog. A fiú szeme sarkából rám nézett, majd lassan felegyenesedett.

- Fázol? – kérdezte, de a válasz azt hiszem egyszerű volt, bár nem is kellet mondanom semmit. Már nyúlt egyik kezével felém és magához húzott. Fejét az enyémre hajtotta és hüvelykujjával köröket kezdett el leírni egyik karomon. Kényelmes volt nekem a karjaiban. Teste valamilyen oknál fogva melegséget árasztott. Lehetséges egyáltalán ez? Eljött a pillanat, amikor szemem egyre nehezedett, végül becsukódtak. – Figyelj Aline! – Suttogta fülembe.

- Hm? – Válaszával várt még egy kicsit.

- Tudod mit szeretek a madarakban?

- Mit? – Fáradtas hangon szólaltam meg és már tán nem is figyeltem arra, mit mondok, de Wayne hangját kristály tisztán hallottam.

- A madarak szépen cseperednek, de törékenyek. Törődni kell velük. Sokan rögtön elesnek, mert nem vigyáznak rájuk. Én láttam sok madarat felnőni…és most ráleltem az én madaramra. Nem fogom hagyni, hogy összetörjön! – Nem igazán értettem mit akar ezzel mondani, bár lehet azért nem volt világos mondandója, mert már szinte aludtam is. Hirtelen minden elcsendesedett és már mély álomba zuhantam. – Hisz az én kis madárkám már egy kis hűvös éjszakán is képes fázni.

***

Jéghideg volt a karja, de arca még így is kipirult. Hajának kellemes méz illata kényeztette orromat, ajkai enyhén szétnyíltak, halkan vette a levegőt. Teljes testsúlyával rám dőlt, de nem volt nehéz. Szorosan magamhoz öleltem, nem engedtem, hogy fázzon. Nem akartam, hogy fázzon! Meghitt pillanatban részesültem. Igazából ebben a pillanatban tanultam meg, mi az, hogy meghitt. Míg éltem, soha nem tapasztaltam, mi az, hogy szeretet, szerelem, család, vagy milyen egy meghitt pillanat. Ismertem ezeket a szavakat, de még el sem tudtam képzelni, milyen lehet érezni azt, amikor valaki viszonozza a szerelmet, milyen az, amikor egy boldog családban él az ember, körülveszik őket a barátok, egyszóval milyen, amikor él az ember. Hiába éltem a világban tizennyolc évig, egyszerűen még tapasztalatlan vagyok. Egy kalitkába zártak. Láttam, ahogy a dédpapája, a nagyszülei és a szülei felnőttek ezen a birtokon. Már amennyire láttam. Évekig csak a szobámban voltam, néztem ki az ablakon. Tél után jött a tavasz, azután a nyár és az ősz. Váltakoztak az évszakok, jöttek a születésnapok és én észre se vettem, hogy rohan az idő. Nem mentem sehova, az ablakomon át néztem, hogy változik a világ. Minden nap a tükörbe pillantottam, s egyre csúnyábbnak és csúnyábbnak találtam magamat. Végig tudtam, hogy az alakváltó képességem áldás és átok egyben. Már rég eltűnhettem volna, mégse tettem, mert tudtam, nekem még „élnem” kell. Talán 20 éve volt, hogy Ricky bácsi megengedte, hogy esténként szabadon sétálgassak, bár ez nem igazán segített. A kastély ugyan olyan volt, a világ kint már más volt és talán kicsit én is változtam. Sokszor elgondolkoztam azon, vajon érdemes-e nekem még élni, aztán rájöttem. Érdemes. Amíg érezhetem a boldogságot Aline mellett, addig élni fogok. Érte élek már csak ezen a bolygón, semmi másért. Azon kaptam magam, hogy jómagam is eléggé elfáradtam és már én is álomba szenderedtem. Nem, a szellemek nem tudnak aludni, mégis most valahogy sikerült és igazán békés volt így. Kizártam a külvilágot. Most csak én és a karomban levő Aline volt. 

                                                                        ***

Hajnalodott és mivel szervezetem a korai keléshez volt hozzászokva, gyorsan magamhoz tértem. Körbetekintettem és döbbenten véltem felfedezni, hogy még mindig kint vagyok a hintaágyon, mellettem az éppen alvó Wayne ült. Különös volt az előző este, mondhatni furcsa. Még oly sokat szeretnék a mellettem ülőtől kérdezni. Hosszabb ideig rajta ragadt a tekintetem a göndör haján, amit a korai nap fénye megvilágított és aranysárgára festett. Kezével még mindig engem ölelt, ami azt illeti, kicsit kényelmetlenül éreztem magamat.  Most mit kellene tennem? Fel kellene ébresztenem? Mégis hogyan? Kicsit odébb húzódtam tőle, majd mutatóujjammal finoman megbökdöstem a vállát, mire lassan ébredezni kezdett. Először búsnak tűnt, majd mikor rám nézett, elmosolyodott. Én semmitmondó arccal meredtem rá. Egyik kezét éppen arcom fele nyújtotta, talán meg akarta simítani, ám én ezt egy finom mozdulattal visszautasítottam. Megfogtam meleg kezét és leengedtem, mire ő csak bólintott egyet. – Mondj valamit magadról! Bármit! Annyi kérdésem van, azt sem tudom hol kezdjem!

- Legyen! Nos, a nevem Wayne. Vezetéknevemre már nem emlékszek. Az erdőben laktam a családommal egy faházban. Családom nem igazán volt. Édesanyám a húgom szülésekor elhalálozott, míg apám egyfolytában csak vert engem, néha még az anno 4 éves húgomat is bántotta. Amikor elég idős voltam ahhoz, hogy szembeszálljak vele, visszaütöttem.

- Mikor volt ez? – Kérdeztem.

- Tizenhárom. – mosolyodott el, mire nekem is kedvem támadt egy mosolyt küldeni felé, majd kuncogtam egy kicsit, mire Wayne kedve is jobb lett. Bár ismét furcsán éreztem magamat. Most tényleg azon nevetünk, hogy tizenhárom éves korában megverte az apját? Legközelebb inkább egy viccet fogok neki mondani. Inkább azon nevessünk, mintsem ezen. – Ezután elment. Már csak a húgom és én maradtunk, de tudod, a kor amiben éltem, nagyon nehéz volt. A szegények nehezen éltek meg, nekem már fiatalon el kellett kezdenem dolgozni, hogy élhessünk. Lehet, hogy voltak jó orvosok, mégis nem volt pénzünk. Mivel az erdőben éltünk, néha találkoztunk vadállatokkal és néha kullancs is férkőzött a testvérembe. Sokat szenvedtünk az életben. Én tizennyolc voltam, ő akkor tizennégy. Egy nap egy farkas megtámadott minket… a húgom nem élte túl. Engem is megsebezett. Tudtam, hogy az erdő mellett pár kilométerre van ez a kastély. Ami azt illeti anyám mintha említette volna, hogy jó barátok a birtok tulajdonosával. Ő volt Ricky bácsi édesanyja. Amikor ideértem, próbáltak megmenteni, de nem sikerült. A szellemem itt ragadt, nem lelt nyugalomra, de azt hiszem nem is fog.

- De te más szellem vagy. Hallottam mit mondtak rólad odahaza, mégsem olyan vagy. Miért van ez?

- Én tényleg nem az a típusú szellem vagyok, aki a falakon megy át, vagy átnyúlhatnak rajta. Nem az a szellem vagyok, akiről olvashattál már a történetekben. De ezt nem beszéltük meg? Átváltozhatok az eredeti alakomba, csak nem fogom megtenni. Ám ez az átváltozás nekem hátrány is, de jobb ha nem tudod miért. Most viszont elegem volt abból, hogy az éjszakában járok. Meguntam a csillogó vámpír szerepét. – Erre a kijelentésre el kellett nevetnem magamat. Együtt nevettünk, majd a Nap is már elhelyezkedett az égen. Felkeltünk mindketten. Wayne előtt álltam és csak most vettem észre, milyen szépen is nagy szemei. Megigézett pillantásával. Ismét próbálkozott bőröm megérintésével, legalábbis én ezt gondoltam. Ezúttal nem utasítottam vissza és engedtem, hogy arcomhoz nyúljon, majd szemembe lógó pár tincset fülem mögé tűrte. Almácskáimat még hüvelyujjával meg is simította, mitől arcomba szökött egy kis vér. Elindultunk csendben mind a ketten vissza a házba. A nagy faajtó hangosan csukódott be, ami el is árult minket, s hirtelen megjelent Willy, aki azt se tudta mit mondjon. Teljesen ledöbbent és az orrára lecsúsztatott szemüveget helyére tolta és pár lépést tett felénk.

- Wayne! Megőrültél? Mit csinálsz itt? Tudod, hogy ez nincs így rendjén!

- Értsd meg, hogy belefáradtam ebbe! Élni akarok végre! Ez az én világom és nem irányíthatja senki! – Kettejük beszélgetése olyan volt, mintha levegő lettem volna. Nem törődtek vele, hogy kettejük között ott vagyok én is, aki éppenséggel döbbenten bámultam rájuk. Willy végig tudott Wayne-ről? Jeff azt mondta, hogy soha senki se látta úgy igazából! Mégis a két férfi úgy beszéltek egymáshoz, mint akik ismerték egymást, bár gondolom ez így is volt.  Hirtelen Willy fintorgott egyet, majd egy fejbólintással el is intézte a dolgokat.

- Legyen. – mondta. – A te életed. De nem tudok majd segíteni neked. Remélem ezt is számításba vetted. – Ezután mintha mi sem történt volna, továbbállt. Ahogy kinéztem az ablakon, egy labirintus féle kertet pillantottam meg, csak ez kisebb volt. A növény alig érhetett a térdemig, tehát igazából el se lehetett ott tévedni. Willy éppen az ott dolgozó nőkhöz ment. Beszélgetésüket nem lehetett hallani, talán arról beszéltek, hogyan kell precízebben levágni a fölösleges leveleket, vagy lehetséges éppen Wayne-ről folyik a téma. Nagyon sajnáltam most, hisz mindenki rá fog támadni. A kiskert közepénél egy szökőkút volt, előtte egy pad, s néhol rózsabokrokat pillanthattam meg. Rávettem végül magamat, hogy most a mellettem álló szőkeségre koncentráljak és egy fejbiccentéssel üzentem neki, menjünk tovább. Beértünk a nappaliba, ahol Jeff-et pillanthattuk meg.

- Szóval eddig bírtad. – Jelentette ki.

- Remek, szóval mindenki tudta, hogy Ő itt él és már mindenki látta. – mutattam a fiúra. – Szóval hazudtál nekem. Nem áll jól a mércéd most nálam. Ez nem holmi romantikus film, ahol most a bocsánatomért fogsz esedezni! – keltem ki magamból. Még huszonnégy órája se vagyok itt és már majdnem az egész ház hazudott nekem. – Nagy mázlid van, hogy nem vagyok haragtartó!

- Aline! Te ezt nem értheted! Ez egy szemét!

- Köszi! Én is itt vagyok! – szólalt meg végül Wayne. –Tudod kettőnk közül nem te vagy halott száz éve. Nem tudok átmenni a falakon, de a helyedben jobb helyre dugnám el a pornó újságaimat. – vigyorodott el a fiú, mire Jeff fülig vörösödött, de nem hiszem, hogy zavarában. Sokkal inkább a dühtől. Nem hagyhattam, hogy még jobban összevesszenek, közbe kellett lépnem.

- Fiúk! Álljatok le! Gyerekesek vagytok!

- Amióta itt vagyok ebben a kastélyban, egyszer se láttam, de sok dologban benne lehet a keze! Mint például az esti garázdálkodások!

- Ugyan már! Csak egyszer graffitiztem tele az ajtódat! Másnap éjjel lemostam.

- Wayne! Állj le! – Léptem a fiú elé, aki rám lenézve tényleg elgondolkodott azon, hogy be kellene fejeznie a Jeffel való „társalgást”. Jeff fele fordultam és inkább tanácsoltam neki, menjen vissza a konyhába. Enyhén mérges, vagy inkább durcás arccal elment, de lehetett hallani, ahogy magában beszél, avagy valamit motyorog az orra alatt. Visszapillantottam a kis bajkeverőre, mire ő nagy nevetésben tőrt ki és elfordult másfele. – Most min nevetsz? – Egy ideig próbálta magát összeszedni a fiú, mire újra kiegyenesedett és mosolyogva felém fordult. Mindig amikor előttem ált éreztem rajta a kellemes fenyőfa illatot. A szellemeknek van illatuk?

- Bocsáss meg, csak ez a szituáció vicces volt.

- Szép, mondhatom! – karba fontam kezeimet és morcosan Wayne-re néztem, mire ő köhintett egyet és a földet pásztázta. – Nos, úgy gondolom most már elég embert megleptél. Miután reggeliztünk remélem tudod, hogy nem úszod meg velem a kerti sétát.

- Én örülnék neki a legjobban. De remélem tudod, hogy nekem nincs szükségem az ételre. Szellem vagyok husi! – Mosolyodott el kedvesen, mégis huncutul. Ez a mosolya még jobban tetszett, mint a reggeli „csábos” vigyora. Husi? Most tényleg husinak nevezett? Egyik szemöldököm felszökött és számat enyhén eltátottam.

- Hogy hogy neveztél engem? – Erre láttam elvörösödött. Láttam szemében az ijedtséget és meg se bírt szólalni. Amikor meg kinyitotta a száját, hogy beszéljen, csak mekegni és makogni tudott. Számat elhúztam, majd elmosolyodtam és finoman vállon löktem. – Ne aggódj! Nem baj! Csak váratlanul ért. Egészen megbátorodtál. Ez hosszú távon is így lesz?

- Ha úgy kívánod… - hajolt meg előttem. - … husi.

- Javíthatatlan vagy! Ami pedig a viselkedésedet illeti, talán kicsit jobban tetszik, mint a törékeny, visszahúzódó cuki selyemfiú éned, viszont a lágy, romantikus éned jobb lenne, ha megmaradna. – mosolyodtam el, mire Wayne olyat tett, amit még eddig nem. Alsó ajkát végignyalta, mire én döbbenten és valószínűleg elpirulva meredtem rá. – És néha igazán…

- Hm? Igazán mi?

- Nem érdekes. – Ingattam meg fejemet, majd elsétáltam vele az étkezőbe. Leültem és ő mellettem foglalt helyet. Mindig egyre csak arra törekedett, hogy a közelembe legyen. Udvarias, vicces, kedves. Hirtelen olyan furcsa érzés járta át testemet. Nem tudom megmagyarázni, csak azt tudom, hogy szavakba önteni ezt nehéz lenne, ki se tudnám mondani, de ha egyszer sikerülni fog, akkor a legnagyobb hálámmal fogom kiejteni a számon. A reggeli már az asztalon volt, magam elé vettem egy fehér színű porcelántányért, vettem egy pirítóst, öntöttem magamnak vizet. Kézbe vettem az előttem levő ételt és már emeltem számhoz, de elfordítva fejemet pár fokkal, egy eléggé zavaró tényezőt véltem „felfedezni”. Wayne bámul, de nem is akárhogyan! Kezét az asztalra tette és fejét megtámasztva, felém fordulva, kifejezéstelen arccal nézett. – Ne legeltesd a szemed rajtam, míg eszek, oké? Kényelmetlenül érzem magamat.

- Miért?

- Azért, mert rossz tudni azt, hogy nézel, miközben én eszek. Nem szeretem, ha megbámulnak! – Próbáltam higgadt hangon szólni hozzá, ez a téma pár másodperc alatt ingerültté tett bármikor. Nem, nem tűnök ki jobban a többi lánynál, de nem tartom magamat annyira csúfnak! Van önkritikám és tudom, hogy én csak egy átlagos lány vagyok… legalábbis ezt gondoltam egészen addig, míg nem találkoztam az éppen mellettem ülő szellemfiúval. Komolyan, tisztára úgy érzem magamat, mint Wendy a kis boszorkány és Wayne Casper, a szellem.

- Pedig sokan megnézhetnek a hétköznapokban. Nagyon… szép lány vagy. – A végére elhalkult a hangja, de nem kezdett el mentegetőzni, nem szívta vissza a szavát.