Zokogás, szipogás,
pici nőies kezek a fehér ingemet szorongatják, nevemet sokszor hajtogatja és
csak sír és sír. Mi lelte? Mi történt vele? Remeg a keze. Fél? Rosszat
álmodott, vagy tőlem fél? Velem álmodott rosszat? Ahj szörnyű volt ebbe
belegondolni! Utáltam a gondolatot és el is akarom hessegetni! – Aline! Aline!
– szólítgattam kedvesen, nyugodt hangon, de ő meg sem mozdult. Fájt! Nekem
fájt, hogy így láttam. Elvesztettem az eszemet és a nyugtató, kedves énemből
most egy aggodalmas valaki lett. – Aline! – mondtam nevét ezúttal nagyobb
hangerővel, eltoltam magamtól, hogy szemébe nézhessek. Kezem közé vettem arcát
és éreztem, ahogy a meleg könnye végigfolyik tenyeremen. – Édesem szólalj már
meg kérlek! – A sötét éjszakában is láttam tündöklő szemeit, miből most a könny
buggyan ki. Szája szétnyílt, láttam rajta, mondani szeretne valamit. Nagy
szemekkel, aggódva néztem le rá enyhén.
-Édesem? – Kérdezett
vissza.
- Husi! Azt kérem
tőled, hogy mondj valamit, erre csak ennyire futja? – Semmi mogorvaság nem volt
hangomban, inkább kedvesen „szidtam” le. Próbáltam mosolyogni, reménykedve
abban, hogy majd neki is mosolyt tudok csalni az arcára, de ez nem így volt.
Könnyei továbbra is folytak és ezt látva, már én se voltam messze a sírástól.
Magamban már könyörögtem, hogy ne sírjon. Szája megremegett. Nem! Én ezt már
nem bírtam! Hüvelykujjammal megsimítottam puha, éppen remegő ajkát és felé
közelítettem. Teljesen átvette a hatalmat a testem, nem gondolkodtam,
cselekedtem, de eszem mégis azt mondta, álljak meg. Már csak milliméterek
kérdése volt, hogy végre gyönyörű vörös ajkára tapasszam az enyémet, mégis
megálltam. Ekkor jöttem csak rá, milyen erős is vagyok és milyen hülye. Itt
szomorkodik előttem szerelmem, nem tudom mi bántja, én meg csak úgy
megcsókolnám. Ez így nincs rendjén. – Kérlek mondd el, mi a baj!
- Én… - kezdte el
mondatát. Hangja remegett, szakadozottan vette a levegőt. – Rosszat… Rosszat
álmodtam.
- Rólam álmodtál?
- Nem! Vagyis, csak
butaságokat beszéltek nekem. Ijesztő történeteket és a fejemben maradt. –
Dadogta végig mondatait, majd ismét megölelt. Kezdett már kicsit megnyugodni,
hallottam lélegzetvételén. – Kérlek… Kérlek aludj velem az éjszaka! – Ez
teljesen ledöbbentett. Éreztem, hogy én vagyok az oka, amiért ilyen zaklatott
lett, de most azt kéri, hogy rémálmát keltő szörnyeteg aludjon vele. Egyre
jobban kérlelt, ahogy látta, nem válaszolok. Egy percnek el kellett telnie,
mire visszatértem a Földre. – Jó. Gyere! Menjünk! – Indultam volna már el, de
nem engedett. Nem engedett a szorításból. – Aline! Gyere! – Próbálkoztam
tovább, de mindhiába. Nem mozdult ő sem és választ se adott. Nagyot
sóhajtottam, majd valahogyan lehajoltam hozzá , felvettem az ölembe és fenekénél
támasztottam. Fejét vállamra hajtotta, kezét nyakam köré fonta és lábát is
csípőm köré tekerte, ezzel kicsit megkönnyítve munkámat. Mintha egy édes babára
vigyáztam volna. Egy pár másodpercre végignéztem formás lábain, de aztán
elindultam hálószobája felé. Beérve a szobába, magam után becsuktam az ajtót és
kibújtam közben cipőmből. Eljutottunk az ágyhoz, lefektettem kedvesem és
betakartam, eztán én is elfoglaltam helyemet mellette. Felemelő érzés volt ott
pihenni mellette, nézni, ahogy pillái lassan lecsukódnak, ahogy felém fordul és
néhány hajszála csíntalanul arcába hullik, melyet én sepertem félre. Lehunytam
én is szemeimet, hátha ismét sikerül elaludnom. Már évek óta nem aludtam, nem
álmodtam, viszont amióta itt van Aline, azóta mindig, ha becsukom szemeimet,
csakis őt látom. Kinyitottam szemeimet és arcát enyhén megsimogattam.
Egyszerűen nem tudtam betelni a látványával. Nem csókolhattam meg, de most egy
lágy puszit miért ne adhatnék neki? Szájához hajoltam és a sarkába hintettem
egy kis csókot, majd kezem hátára siklott és magamhoz húztam. Lassan vette a
levegőt, álomba szenderült. – Aline! – suttogtam nevét, bár tudtam nem hall. -
… Szeretlek…
***
Eljött a reggel. A
Nap fénye keltett és az, hogy nem éreztem Wayne fenyő illatát. Ahogy lassan
magamhoz tértem állításomat megerősítette a tény, hogy nincs mellettem. Hova
ment? Lassan kikászálódtam az ágyból és felvettem egy köntöst, majd mezítláb
elindultam a konyha fele, közben azon gondolkoztam, álmodtam-e a tegnap estét.
A konyha ajtaját megközelítve, egyre intenzív lett a kávé és tojás illata.
Nekidőltem az ajtófélfának és álmosam néztem végig Jeff-en, aki éppen elmélyült
munkájában. Nem akartam megzavarni, így csak mosolyogva néztem, ahogyan végzi a
munkáját. Egyik fordulatánál észrevett és szótlanul kiegyenesedett. – Szóval
ébren vagy. – suttogta. – Remélem szereted a tojást, na meg a kávét. –
nyújtotta felém fél perccel később a barnás színű folyadékot. – Ne aggódj, ez
inkább cappuccino, mintsem kávé. Nyugodtan megihatod, nem keserű.
- Köszönöm Jeff. –
elvettem tőle reggeli innivalómat és belekortyoltam. – Hm. Mindig tudod mi kell
nekem.
- Csak te nem akarod
elfogadni a segítségemet. – Vágta az orrom alá morcosan.
- Jeff! Mégis mit
tegyek?
- Hagyd őt ott! Te
nem tudod, hogy mi fog vele történni, ha ez így folytatódik tovább! Nekünk
pedig szükségünk van rá!- Emelte meg a hangját, mire én összerázódtam,
ugyanakkor én is dühös lettem.
- Szükségetek?! Ha a
dédpapám nem engedte volna meg neki húsz évvel ezelőtt, hogy éjszaka szabadon
járkálhasson, akkor továbbra is csak a ti kis foglyotok lenne! Erre van
szükségetek?! Áruld el nekem, miért is van rá szükségetek? – Kezemben a
cappuccino-s bögre megremegett. –Gyerünk! Válaszolj! – Kiáltottam rá.
- Neked ehhez semmi
közöd Aline! – Ebben a pillanatban a bögre sok kis darabra törött a kezemben.
Tenyeremben is maradtak kisebb szilánkok és vér borította be kezemet.
Tenyeremre néztem és bár már csak Jeff hangját hallottam, éreztem hangján,
aggódik és megbánta, hogy vitatkozott velem. – Aline! – Meg sem hallgatva
mondandóját, elsétáltam onnan. Éreztem, hogy éhes vagyok és az az egy korty
innivalómból nem volt elég. Majdnem mint gyerekkoromban. Rosszul éreztem
magamat és a vérem a fehér szőnyegre csöpögött. Abban reménykedtem, hogy Wayne
hamarosan előbukkan és ingjéből egy darabot letépve bekötözi a kezemet. Ez
viszont nem teljesült be. Hamarosan Willy-vel találtam magamat szemben.
- Aline! Pont téged
kerestelek. Mi történt?
- Csak kicsit
ügyetlen voltam. Miért kerestél? – Elém lépett és elővette zsebéből díszes
kendőjét, amivel ellátta sebeimet. Nos,
nem éppen úgy történt, ahogy elképzeltem.
- Apja hívott minket.
Érdeklődött felőled. Mindent…vagyis majdnem mindent elmeséltem neki. Örömmel
hallja, hogy megtanultál táncolni, így kaptál egy meghívást egy bálra, amit
édesapád rendez. – Miután bekötözte tenyeremet ellépett tőlem kicsit. –
Kerítettünk neked egy csodálatos ruhát és elintéztük, hogy visszamehess.
- Szóval… vissza kell
mennem? – Nem tudom mi történt akkor velem. Szomorúságot éreztem, honvágyat.
Elképzeltem, hogy bent ülök az autóban és elhagyom a birtokot. Ez kelti bennem
mostani otthonom hiányát. – Vagyis… - tértem vissza a valóságba. –Persze!
Értem. Mikor kell mennem?
- Ma este. Holnap
várunk vissza! – Ellépett tőlem és lassan sétált. Engem még mindig az
foglalkoztatott, mi lehetett Wayne-el.
- Willy! –
szólítottam meg, mire ő visszafordult felém. – Nem tudod hol van Wayne?
- Wayne? Biztos
elment pihenni. – Egyszerűen leszerelt. Úgy véltem hazudott nekem. Szerettem
volna még elbúcsúzni Wayne-től, mielőtt elmegyek, de inkább úgy láttam jónak,
ha békén hagyom. Az étkezőbe mentem, ahol megreggeliztem. Hála égnek nem
kellett Jeff-el találkoznom. Szobámba visszasétálva ágyamon megpillantottam a
ruhát, melyről Willy beszélt. Egyszerű, de annál szebb. Fehér ing és testhez
simuló fekete szoknya, ami a derekamtól egészen a combomig érhetett. Kezembe
vettem a szép ruhadarabokat, majd egy vállfára helyeztem őket. A nap hátralevő
részében úgy döntöttem rajzolok egy kicsit. Először egy tájlépet szerettem
volna a papírra varázsolni, ebből viszont egy Wayne-t ábrázoló portré lett.
Félretettem, hogy majd ha visszajövök, odaadom neki. Elkezdtem készülődni,
hajamat feltűztem, ruhámat felvettem, viszont feleslegesnek tartottam kifesteni
magamat, így egyszerű kinézetemmel elindult kifele, ahol már a jármű várt engem
kocsisommal együtt, aki idehozott engem. Willytől elbúcsúztam és már nyílt is
előttem az ajtó. A furgon oldalát megfogtam és még egy pillantást vetettem a
kastélyra, majd beszálltam és elindultam vissza.
***
***
A kocsi megállt a
házunk előtt. Már sötét volt, a fény kiszűrődött az ablakokon, alakokat láttam
bent. Besétáltam és eléggé kellemetlenül éreztem magamat. Körülöttem
mindenkinek szebbnél szebb ruhája volt, frizurájuk sokkal bonyolultabb volt,
sminkjük fiatalosabbá tette még a felnőtt nőket is. Szememmel édesapámat
kerestem, s mikor megláttam, odarohantam hozzá és megöleltem. – Apa! – ugortam
a nyakába, mire ő nevetésben tőrt ki és felém fordult, majd karjaiba zárt. Mellettünk
rengeteg gazdag férfi volt, mégis hosszas ideig öleltük egymást. Ezt szerettem
apában: Nem szidott le, hogy ne a vendégek előtt öleljem meg, ne taszított el
magától, felvállalta, hogy a lánya vagyok, bár, hogy őszinte legyek, nem
éreztem jól magamat már az elején. Hagytam egy idő után, hogy apa had
társalogjon a gazdagokkal, anya éppen a barátnőivel pletykálkodott, én pedig a
sarokban meghúztam magamat, ám mindig voltak emberek, akik megbámultak. A
fejemben már az a kép volt, hogy én különcként a terem közepén állok és
mindenki rajtam röhög, ebből a szörnyű gondolatból viszont egy fiú zökkentett
ki. Barna haja a fényben fehérnek tűnt, öltönyt viselt, nyakában
csokornyakkendő.
- Kisasszony! Szabad
lesz? – Hol vagyunk mi, a középkorban? Értem én, hogy illedelmes, értem én azt
is, hogy erre tanítanak minden felsőbb rendű gyereket… vagyis, ezt meg tudnám
cáfolni. Hirtelen eszembe jutott, hogy mennyire buta vagyok. Soha nem voltam
ilyen! Amióta hazajöttem, mindig csak az jár a fejemben, hogy ki milyen gazdag,
milyen a viselkedése, miközben egy egyszerű fiúban lehet több gerinc van, mint
az ilyen agyon kinyalt ficsúrokban. Kérdésére még mindig nem adtam választ, így
ideje volt cselekedni. Már nyújtottam volna kezemet, hogy elfogadjam az
ajánlatot, de végül meggondoltam magamat.
- Sajnálom, de nincs
kedvem táncolni. – Visszautasításomat könnyen viselte. Fogjuk rá. Az estém
hátralevő részét a sarokban ácsorogva töltöttem, nem volt kedvem senkivel se
beszélgetni. A vendégek lassan fogytak, míg végül az utolsó pár ember is
elhagyta otthonomat, eztán édesapám jött oda hozzám. – Sajnálom apa, ma nincs
valami jó kedvem. – Vágtam rá, mielőtt feltette volna az egyértelmű kérdést: Mi
a bajom.
- Értem. Semmi baj
Aline! Viszont szeretnék veled beszélni Ricky bácsi birtokáról. – Apával bementünk
a nappaliba. Ő a kis mályvaszínű fotelében helyet foglalt, én meg a kanapéra
ültem le. A faliórák kicsit porosak voltak, lehet, hogy a szobalányok
lazsálnak? – Szóval…- kezdte el apa. – Milyen a birtok? Vigyáznak rá? Nem
loptak el semmit?
- Nem apa! Emlékszem,
milyen volt a birtok, amikor még kicsi voltam. Mindenre emlékszek, minden a
helyén van, bár még néhány tiltott szobában nem voltam. Tudod, kiskoromban
Ricky bácsi néhány szobába nem engedett be, nos, oda még nem mentem. Vigyáznak
a kastélyra, szépen rendbe van tartva.
- Rendben. Nos, akkor
lenne egy kérdésem kicsim. Vagyis még egy. Tudod, csak azért küldtelek a
birtokra, hogy megtudjam minden rendben van-e. Ricky halála óta nem járt ott
senki és csak tudni akartam, minden rendben van-e. Így most, hogy már mind
megnyugodhatunk: Itt maradsz? – Fejemben oly sok dolog kavargott. Szeretek
itthon lenni, jó érzés ismét látni édesapámat, de eszembe jutott Wayne. Nagyon
vissza szerettem volna menni hozzá, de valami mégis visszatartott.
Visszaemlékeztem arra, amit mondott: „ Az alakváltás nem tesz jót nekem.” Ha
tényleg ennyire rossz neki, talán jobb lenne, ha itthon maradnék egy időre,
vagy végleg. Ha nem vagyok ott, akkor nem kell alakot váltania.
- Igen. Maradok. – Jelentettem ki. Egy kicsit még
beszélgettem apával, majd felmentem a szobámba. Ismét itt. Itt ez a szoba, ami
nagyon emlékeztet a birtokon levő szobámra. Még mindig magam előtt látom a
madárkát, aki a kalitkában békésen ücsörgött, mégis szabadságra vágyott. Olyan…
olyan mint én. Nem érzem a szabadságot. Ami azt illeti azt se tudom, mit érzek.
Egy ideig fel-le sétálgattam a szobámban, majd kimentem az erkélyemre. Onnan
ráláthattam a hátsó kertünkre, ami inkább egy mező volt néhány bokorral,
mintsem egy kert. Nem megyek vissza. Itt fogok maradni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése