Menj el Aline! Túl
sokáig voltam az alakban, nem pihentem eleget. Vissza fogok változni. Tudom,
hogy ezt nem akarod…Menj el!! – Végére hangja nyugodtról ingerültté változott.
Aggódtam érte, ki ne aggódna? Ugyanakkor igaza is volt. A félelem eluralkodott
ismét rajtam és csak egy kicsit kellett volna megindulnom, de nem tudtam. Nem
bírtam megmozdulni. Ahogy rám pillantott, fél szeme már kék színű volt,
valószínűleg olyan, amilyen valójában a szeme színe. Elbűvölő, ugyanakkor most
rideg és mérges pillantással nézett felém. Nem kellett több, egyszerűen csak
leugrottam az ágról, ami nem volt valami szerencsés, hála égnek semmi bajom nem
lett. Kirohantam a szobából, magam után becsukva az ajtót és felszaladtam
szobámba. Gyáva vagyok! Istenem gyáva vagyok tudom! Félek még mindig? Nem. Nem
hiszem. Vagy mégis? Bizonytalanság váltotta fel a félelmet, eztán jött a
szomorúság. Ágyamra leültem, ami alattam
besüppedt, kezembe vettem rajzos füzetemet és nekiálltam megrajzolni kék, s
barna szemű szerelmemet.
***
A fájdalom egész
testemben szétterjedt, mintha kést szurkáltak volna belém. Éreztem újra, hogy
bőröm ismét hideg lesz, szenvedésemet, pedig alig bírtam legyőzni. A fa ágába
kapaszkodtam, erősen markolásztam, de mindhiába, semmi nem használt. Elérkeztem
arra a pontra, mikor újra valódi önmagam lehettem. Rádőltem a fa nagy törzsére
és néztem, ahogy a madarak repdesnek ide-oda, közben még előttem volt a barna
hajú, zöld szemű lány. Írisz illata kábulatba ejtett és puha ajkát egy
habcsókéhoz hasonlíthatnám. Kezembe vettem „A” betűs nyakláncomat és forgatni
kezdtem, s azon gondolkodtam, miért nem akar látni Aline? Még mindig tart
tőlem? A félelem még mindig erősebb a szerelemnél? Ha ez így folytatódik,
gyorsan itt fogom őt hagyni, ezt pedig én nem akarom. Össze kell szednem
magamat, kell gyűjtenem egy kis erőt. Talán ha éjszaka csak félig változnék át,
rám nézne és látná, hogy ki is vagyok. Talán nem félne tőlem. Talán ő máshogy
fog rám nézni. Kételyek között ingadoztam, nem tudtam mit tegyek. Egyenlőre azt
találtam a legbölcsebbnek, ha most visszavonulok egy időre, újra erőre kapok és
talán megpróbálkozok tervemmel. Lassan leszálltam az ágról és elhagytam kedvenc
szobámat, majd az árnyékba meghúzódva közlekedtem a folyosókon.
- Miért kínzod magad?
– kérdezte egy ismerős hang. Ahogy hátrafordultam Jeff-et pillantottam meg.
Egyszerű, hétköznapi ruhában állt előttem karba tett kézzel. – Miért? – tette
fel újra a kérdést. – Én többet tudnék adni neki, mint te. Én nem szenvednék, ő
boldog lenne.
- Szóval féltékeny
vagy és szerelmes vagy belé. Haver, vagy öt év van közöttetek és ebből a
szempontból nézve nem hiszem, hogy lenne esélyed. Ami pedig az odaadást illeti,
remélem arra céloztál, hogy több pénzt tudsz adni Aline-nak a League of Legends
játékban. Ami az én kínzásomat illeti, nem hiszem, hogy aggódnál értem. Az én
lelkem és azt csinálok vele, amit akarok. Száz éve vagyok ezen a birtokon és
soha nem találkoztam senkivel, aki olyan kedves és jószívű lett volna, mint
Aline!
- Igen, baromi
jószívű lehet. Már-már annyira jó, hogy fél tőled és nem akar látni. Idő előtt
el fogod hagyni, mert nem képes rád nézni! – Emelte meg hangját és szavaira
teljesen elvesztettem az eszemet.
- De nem én vagyok a
hazug „barát”! Jól tudod milyen helyzetben vagyok, gyakorlatilag mindent tudsz
rólam, de te végig hazudtál Aline-nak! Rám fog nézni és tudod miért? Mert csak
félig fogok átváltozni és látni fogja bennem a jót, mert ő ilyen! – A férfi
elsétált mellettem és egy „szánalmas” dumát még elejtett. Az egész
beszélgetéssel csak egy probléma volt: Nem tudtam, hogy más is hallgatja a
csevegést. Lépteket hallottam az emeletről és már felkészültem arra, hogy Aline
teljes életnagyságban ott fog állni fent, ijedten fog rám meredni, ám mégis
lesz szemében halvány gyűlölet. Láttam már magam előtt és már fejemben kerestem
a „kifogásokat”, miért is akartam ezt tenni vele, ám nem a lány jelent meg,
hanem Willy. – Ha most tudnád mennyire megijedtem miattad…
- Ha tudtad volna,
hogy az vagyok, akire most gondolsz, már nem lennél itt. Remélem tudod, hogy
őrültség, amit kiterveltél. – Az emeletről lassan sétált le, már nem volt egy
ma született bárány, természetes, hogy lassabban mozog. Ruhája mint mindig,
most is tiszta volt és egy árva gyűrődés sem látszott rajta. Elém érve,
megigazította szemüvegét és belekezdett mondandójába. – Azt mondtam nem fogok
tudni rajtad segíteni, ha eljön a végleges halálod. De. Tudok segíteni. A
kastélynak szüksége van még rád! Ezért Wayne, kérlek értsd meg ezt az
öregembert és fogadd el döntésemet!
- Miről beszélsz?
- Idővel megtudod
fiam. Idővel megtudod. – Fájdalmas volt a hangja, éreztem benne, sajnálja már
most, bármit is fog tenni. A lépcső fele tartott, engem pedig egyfolytában egy
kérdés foglalkoztatott: Mennyit hallott a beszélgetésből?
- Mit hallottál?
- Oh, drága fiam!
Többet tudok, mint amit el tudsz képzelni. – Mondta, s már ismét a felső
emeleten láthattam, ahogy eltűnik az első emeleti folyosó árnyékában. A napom
hátralevő részét, heteit a szobámban töltöttem. Gyenge voltam és én is féltem.
Talán mégse volt jó ötlet átváltoznom…Talán mégse volt jó ötlet beleszeretnem
Aline-ba. Ez butaság! Ez úgy hangzik, mintha azt mondanám, nem lehetek
szerelmes. Már elmúlt nyár közepe, észre se vettem, hogy ilyen sok ideig itt
kuksoltam a négy falak között. Aline keresett vajon? Jeff ez idő alatt miket
művelt? Elmondta szerelmemnek mi volt célom? Félelmem felerősödött és aggódni
kezdtem. Erőt szedtem magamon és újra megváltoztattam külsőmet. Szélsebesen
rohantam az első emelet fele és már kiáltottam volna Aline nevét, amikor
észrevettem: Este van. Nem is tudom, hogy fordult meg a fejemben, de
visszaváltoztam deréktól felfele. Látnia kell! Merésze lépegettem ajtaja felé,
majd annak hideg kilincsét megragadva, lassan benyitottam, de ami fogadott,
igazán meglepett. Drága madárkám a paplan alatt rejtőzött, mozdulatlanul
feküdt. Ha most Halloween lenne, azt mondanám ő a legcukibb szellemutánzat, de
tudtam, ezek szerint kapott értesítést az úgynevezett „tervemről”. Reménykedve
ültem le ágya szélére, de ő továbbra se mozdult.
- Tudom, hogy ébren
vagy. Nem kell alvást színlelned.
- Miért akartál
becsapni? – ingerült volt a hangja és készen voltam arra is, hogy most meg fog
bombázni a kérdéseivel, kiabálni fog velem és a legrosszabbat is elképzeltem:
Mérges lesz rám és nem fog egy ideig hozzám szólni. – Nem értem! Miért akartál
becsapni? – Meglepetésemre, csak ennyit mondott. Hosszas csend után adtam is rá
a választ.
- Nem fogok sokáig
„élni”, ha használom a képességemet! El fogok tűnni, mint a füst és abban
reménykedtem, ha meglátod valódi kilétem, tán nem is fogsz olyan csúnyának
találni! Aline nekem tényleg megéri ez az egész, de lehet feleslegesen kínzom
magamat! Ha egyszer lehet még úgy is vonzónak találnál, boldogok lehetnénk!
- Boldogok? – Vágta
rá. – Wayne, te egy SZELLEM vagy! Te már több mint száz éve élsz, ellenben az
én életem előbb-utóbb véget fog érni, de nem tizennyolc évesen, mint
egyeseknek! – Takaróját jobban fejére húzta és éreztem, kezd összetörni a
szívem és kezdem elveszíteni a türelmemet.
- Szerinted
szándékosan haltam meg?! Azt hiszed, hogy Piroska és a farkast játszottam és
lefizettem a farkast, hogy nyírjon ki?! Te nem tudsz a világról semmit! Én
láttam, hogy változtak az emberek, hogy változott a technika, hogy változtak az
emberek érzései! Végre én is tapasztalhattam valami újat, de úgy látom hiába
próbálkozok, rajtad a félelem kifog! Szellem vagyok igen! Ezzel mi a probléma?
- Ez egy hülye kérdés
volt! – éreztem hangján, hogy már a sírás határán van, de ugyan úgy ideges ő
is. – Még mindig nem érted? Te örökké élsz, ellenben én meg fogok öregedni!
Soha nem lehetünk együtt és soha nem is leszünk együtt! Felfogtad? Hiba volt
belém szeretned! – Szavai jégszilánkokként fúródtak fejembe, s ezáltal egy
rossz emléket teremtett vele. Hiba volt. Igen, most érzem, hiba volt
megismernek. Hiba volt ránéznem és beleszeretnem. A magamban tartott levegőt
lassan kifújtam, majd kiviharoztam a szobájából, magam után az ajtót bevágtam
és az üres folyosón sétálva belevágtam a falba. Összetörött a szívem és már a
halált is jobban akartam. Átváltozok és gyorsabban véget vethetek életemnek.
Elhagyom a kastélyt és nem jövök vissza, ezzel még jobban felgyorsítom a
folyamatot. Kínzom, gyötröm magamat, s tán majd elfeledem szavait, mellyel most
tönkretett egy lelket. A földre lerogyva először csak melegséget éreztem a
szememnél, majd ráeszméltem, sírok. Könnyek hada hagyta el arcomat, nem is
gondoltam arra, hogy tudok én még sírni. Hirtelen minden súly rám nehezedett.
Nincsen se édesanyám, a húgomon nem tudtam segíteni, apám már rég halott és
azon volt, hogy megkeserítse az életemet, majd jött egy angyal és szilánkokra
zúzott. Egyedül maradtam és el akartam tűnni a föld felszínéről, de nem tettem.
Visszatartott egy érzés, ami azt mondta, „élj még tovább!”. Ez volt a
megbocsájtás.
***
Ahogy kimondtam, úgy meg
is bántam. Hosszú ideig nem láttam és az utolsó emlékem róla az az volt, hogy ő
szenved nekem meg el kellett rohannom. Szégyelltem magamat, mert olyanokat
vágtam a fejéhez, amit nem kellett volna és amiről ő nem tehetett. Igaza van, a
félelem jobban úrrá lett rajtam, mint a szerelem. Már úgy éreztem, Wayne most
teljes szívéből gyűlöl és nyár végéig nem is fogom látni. Kibújtam a takaró
alól, ahol igazából nagyon rossz volt, hisz már egy ideje minden éjszaka
nyugtalanul alszok és az anyag alatt nehezen jutok levegőhöz. Próbáltam kicsit
lenyugodni és lehunytam szemeimet, hogy vére aludhassak egy jót. Az éjszaka ne
történt velem semmi, nem kellett innivalóért elmennem, nem keltem fel, nem
zavart semmi. Ahogy a reggeli napfény besütött az ablakon, ráeszméltem, a fél
nyaram már letelt, s innentől kezdve az idő egyre gyorsabban fog járni. Vagy
pont fordítva? Furcsán éreztem magamat. Elmentem lezuhanyozni, reggeli
rutinjaimat elvégeztem, végül már ott tartottam, hogy a reggeli fölött ültem,
mégse tudtam egy falatot se enni. Csak Wayne-re tudtam gondolni és arra, hogy
lehet tegnap hallottam felőle utoljára. Willy lépett be az étkezőbe és ült le a
mellettem levő székre. A nap sugarai félig rásütött ráncos arcára, ám érdekes
módon, sokkal fiatalabbnak tűnt az inas. Mellényét megigazította és egy ideig
meg se szólalt, csak ült mellettem, aztán láttam valamit az arcán. Megbánást,
szomorúságot.
- Aline! Annyira
sajnálom. Tudom, hogy most mindkettőtöknek rossz.
- Nem kell sajnálnod
Willy. Köszönöm, hogy elmondtad, mire is készült Wayne. Jól cselekedtél. Már
majdnem egy hónapja nem láttam és amikor meg előjön rejtekhelyéről, akkor meg
pont, hogy nem akarom látni. Annyira zavaros minden. Nem tudom mit kellene
tennem. Csak azt tudom, hogy mind a ketten… szenvedünk. Olyanokat mondtunk,
amiket nem kellett volna. – Orromat méz illata csapta meg, minden bizonnyal a
konyhából jön, vagy kintről. Ahogy Willyre pillantottam, arca ismét új dologról
árulkodott. Bűntudat.
- Annyira sajnálom.
Azt hittem, ha elszakadtok egymástól, jobb lesz, de csak azt értem el, hogy
mindketten szenvedtek, de tudnod kell, hiba volt megismerkednetek. Wayne a
kastély része! Ha elhagyja, vagy rosszabb, ha ő eltűnik, végleg elveszik vele
együtt egy nagyon fontos emlék, amit te se szeretnél és ő se.
- Mi ez az emlék
Willy? – Láttam rajta, fontolgatta, válaszoljon-e, vagy se. Jó ötlet, vagy nem?
Hosszas elmélkedés után a némaságot választotta barátnak és ezzel megőrjített.
Kiskoromban azt se szerettem, ha elrejtették előlem a Karácsonyi ajándékaimat. Tudatlannak
lenni, vagy bűntudatban élni? Tudni azt, hogy valami rossz lesz, vagy várni,
hogy hirtelen következzen be? Szerettem volna tudni, milyen emlékről is van
szó, de mi van, ha jobb ha nem tudom. Nem akartam tovább faggatni, talán majd
egyszer el fogja mondani nekem, miről is van szó, de addig, kell egy kis csend,
egy kis nyugalom, hogy gondolkozzak, hogyan is legyen tovább, mit kellene
tennem, valamint mit kezdjen Wayne-nel. Megkívántam a kávét és ami azt illeti,
rég váltottam pár szót Jeffel, így egyenesen a konyhába mentem, ám az egyik
festményen megakadt a szemem, mely a falon lógott. Egy erdőt ábrázolt, a háttérben
pedig egy fekete farkast pillanthattam meg. Középen egy házat láthattam,
melyből egy fekete hajú, kék szemű fiú nézett ki. Elragadó volt, szinte
elbűvölt ahogy nézett. Elképzeltem mi lenne, ha találkoznék vele, ha teljes
életnagyságban látnám, ha belenézhetnék kék íriszeibe. Hirtelen az a kép ugrott
be, amikor Wayne-nel a fa ágán ültünk, ő pedig kék szemeivel rám pillantott.
Megigéző szemek, talán még hasonlított is a képen levő fiú és Wayne tekintete,
mégis próbáltam ezt a gondolatot elhessegetni. Sokkal inkább érdekelt, hogy
mikor került ide ez a festmény. Elsuhantam volna mindig mellette, vagy most
tették ide? Ahogy elfordítottam fejemet a konyha ajtaja felé, fény véltem
kiszűrődni, káromkodások sora, felemelt, ideges hang. Tökéletes időzítés, most
lehet nem kellene zavarnom, de azt a kávét most nagyon megkívántam és kíváncsi
voltam, Jeff tudja-e mit ábrázol ez a kép. Amint beléptem a küszöbön, arcom
felé közelített egy krémmel teli tál, ami elől gyorsan lebuktam. Láthatólag
Jeff nem számított a jöttemre. Rémült arcot vágott, én pedig ott guggoltam,
levegő után kapkodva, ugyanis ilyen eset nem sok emberrel történik…azt hiszem. Ahogy
lassan felálltam, arcán a meglepettség továbbra se tűnt el, ám fájdalmasan
pillantott rám később.
- Miért csinálod ezt
Aline?
- Miről beszélsz?
–Kisétáltam a tálért, majd visszavittem neki és átnyújtottam. – Megint mit
követtem el, amiért én vagyok a rossz?
- Nem elég az, hogy
Wayne-nel vagy? Aline vele neked nem lehet jövőd!
- Nem vagyok vele! –
vágtam a szavába, majd el is szomorodtam eztán, hogy ki kellett mondanom. –
Már… egy ideje nem láttam. Neked viszont le kellene állnod ezzel a „Ne legyél
vele!”dumával! Miért mondja meg nekem mindenki, hogy mit érezzek? Azt érzek
Wayne iránt, amit és ebbe nem szólhat bele senki! Nem érdekel, milyen része a
kastélynak, nem érdekel, milyen emlék vész el az ő eltűnése végett, senki se
irányíthatja az érzéseimet! Egy kávéért jöttem, erre te majdnem leütöttél,
megparancsolod mit csináljak, holott nem is tudod mit érzek Wayne iránt! – Hadartam
el mondandómat, de láthatólag értette minden egyes szavamat. Nem akarta
elfogadni a tényt és féltékenység csillant meg a szemében.
- Aline! Te nem tudod
milyen nagy veszélynek teszed ki őt is és saját magadat is! Ha Willy nem mondta
el, majd én! – Ezzel leült a pult melletti székre, én meg vele szembe. Eszébe
juthatott, mit is mondtam, miért jöttem ide, ugyanis rögtön fel is pattant és
elkezdte készíteni a kávémat. – Wayne egy erdőlakó volt. Mondjuk. Az erdő
közepén volt a házuk, ott éltek. Az anyja természetbolond volt, hívő ember, míg
a férje pogány és hitetlen. Bár az ellentétek vonzzák egymást, az ő esetükben
minden más volt. Emerald, az édesanya hozzáment Ivan grófhoz, az apához,
reménykedve abban, hogy majd egy kis pénz fog a házhoz jönni. Emeraldnak nem
volt választása, igazából már rég fontolgatta ezt a házasságot, mégis amikor a pár
egybekelt, Ivan erőszakos lett. Hiába kért a nő segítséget pénzügyileg, csak
veréseket kapott, végül a gróf maga is elveszített mindent. Az egész birtokát.
Így természetesen ment feleségével az erdőbe, ahol gyűlölt élni. Emerald pedig
állapotos lett később Wayne-nel…viszont… - nehezen szedte össze gondolatait és
hallva a történetet, kíváncsi voltam a folytatásra. Emlékszek a hűvös
éjszakákra, amikor a szobámba nyakig betakaróztam, apukám meg az ágyam mellett
ücsörögve olvasta nekem fel a „Hókirálynő” című Andersen mesét. Tűkön ülve
vártam, hogy mi lesz a mese vége, holott már vagy harmincszor hallottam.
- Viszont? – Kérdeztem rá, mire ő nagy levegőt vett és
lassan kifújta./Üdv drágáim! Várjátok a folytatást? A következő részben hatalmas titkok derülnek ki! Várjátok már?
Addigis egy kis ízelítő:
" Héloise később nagyon beteg lett, már-már gyógyíthatatlan, Wayne mégse adta fel a harcot, elment dolgozni, próbált pénzt gyűjteni gyógyszerekre, addig meg a természetet hívta segítségül, gyógynövényeket keresett, ám nem használt semmi. Héloise meghalt. Így a bánatos, magányos fiú egyedül élt tovább az erdőben, ám egyik este egy fekete színű farkas rátámadt. Súlyos sebeket ejtett rajta, csoda, hogy túlélte. Eljött a kastélyba segítségért, mi próbálkoztunk, de földi gyógyszerek szirupok és úgymond bármiféle orvosság nem segített rajta.
Ezt a fiút már akkor
utáltam, amikor..."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése