Prológus

Nyár van és édesapám egy kéréssel fordult felém, miszerint a szünetemet a dédpapám kastélyába kell töltenem. Bőröndömbe már jó pár ruha pihent, s a szolgák körülöttem legyeskedtek, nézték, mikor csettintek, hogy segítséget kérjek tőlük. Soha nem volt szükségem másra, mindig csak magam voltam. Nem akartam, hogy elkényeztetett, gazdag lány legyek. Míg raktam be bársony ruháimat, a mögöttem levő fehér kötényes lányok sutyorogni kezdtek.

- Azt hallottam, hogy a kastély birtokánál van egy szellem, aki annyira félelmetes, hogy ha ránézel, rögtön szörnyethalsz! – Tette arcához a lány kezét, úgy suttogott társának, aki nagy meglepettségében szájához emelte kezét. Még hogy szellem! Ugyan már! Bézs színű, virágos mintás tapétámat a nap melengető fénye világosabbá varázsolta, s sötét énemet a falra festette. A természetfeletti lényekben soha nem hittem, e téren én hitetlen maradtam. Mikor végeztem, behúztam bőrtáskám cipzárját. 


A rajtam levő fekete póló talán nem volt valami jó választás, hisz a nagy meleg miatt lehet meg fogok sülni, farmer rövidnadrágom viszont annál inkább kényelmes volt, s a tornacipőt most elengedhetetlennek találtam. Barna hosszú, egyenes, mondhatni tökéletes hajamat hátradobtam, s megfogva bőröndjeimet, kisiettem a kocsinkhoz, a csomagtartóba betettem cuccaimat, s beültem hátra. Sofőröm nem is várt, rögtön elindult, s fejemben út közben egy kérdés kavargott. A dédpapám már halott. Ki gondoskodott a birtokról? Lehúztam a kocsi ablakát, s még egy mély levegőt szívtam, hogy az otthonom illatát ne feledjem el. Virágok, étel illata, madarak csivitelése és kacsák hápogása. Hiányozni fog, de csak három hónap. Ez nem a világ vége és talán még jól is fogom magamat érezni. Elhagytuk hazámat, s már nem a sima úton haladtunk, hanem a kövekkel teli, hepe-hupás, földes utakon voltunk. Remek. Egyre több kérdés merült fel bennem. Vannak ott szolgák? Ha nincsenek, akkor egyedül kell egy hatalmas kastélyban ellátnom magamat? Mégis honnan szerzek ételt? A közelben tudtommal nincs egy kisbolt sem. Gyomrom kissé összerándult az izgalom miatt is és nem is reggeliztem. Egész úton néma voltam, akárcsak a vezető. Se rádió, se beszélgetés. Semmi. Egyszer csak orromat egy érdekes illat csapta meg. Menta. Ez az illat egyre erősebb lett, s a földes út mellett sorban fűzfák sorakoztak szigorúan egymás mellett. Nagy füves mező, madarak a kék égen, a mező mellett egy kis patak, ami halkan csobogott. Arra készültem fel, hogy egy romhalmaz fog szemem elé kerülni, de nem így volt.       Mikor megérkeztünk egy kőfalas kastély tárult elém. Ablakai fából voltak üvegei tiszták. A bejárati ajtó nem volt nagy, de nem is volt kicsi. A tető szürkés színe az acélra emlékeztetett. Kiszálltam a kocsiból és ámulva néztem rokonom becses otthonát. Egy ideig álltam és néztem magam elé, meg se bírtam moccanni, aztán szépen lassan gyűltek körém a csomagok, amiket kocsisom rakott mellém.

- Minden jót kívánok kisasszony! – Hangzott a búcsú, s már ott sem volt a férfi. Kezembe vettem cókmókomat, s lassan a faajtó fele sétáltam. Bekopogtattam az ajtón, s nem kellett egy percet sem várnom, máris kinyitották és előttem egy ősz hajú inas jelent meg.

- Üdvözlöm! Ön lenne elhunyt gazdánk rokona? – Miközben kérdezősködött, kezemből kivette a csomagokat.

- Igen. Üdvözlöm! A nevem Aline Crine.

– Mosoly húzódott az öltönyös férfi arcára. Ráncos arca nem zavart, igazán hasonlított a nagyapámra az úr. Beléptem, s az előszobában találtam magamat. Értékes bútorok, nagy festmények, fapadló, régi óra. Egy kicsit más, mint az otthonom. – Remélem nem probléma, hogy megkérdezem, de van több ember is itt ugye? – Kérdésem láthatólag meglepte az öreget.

- Persze hogy van! Jöjjön megmutatom a szobáját! – Az előszobából a nappaliba mentünk, s ott volt egy lépcső. Ahogy szintenként lépegettem, mindig megnyikordult a fa. Nem mintha zavart volna, bár nem lesz kellemes éjszaka „kiosonni” a konyhába vízért. Egy hosszú folyosó következett ezután. A fal bordó színű volt, a padlón ugyan olyan színű szőnyeg terült el, s az ablakon beszűrődő fény pöttyökben árasztotta el az anyagot. Elérkeztünk a folyosó végére, ahol a szobám volt. Benyitottam, s kellemes látvány fogadott. Bézs színű fal, virágos tapétával, egy nagy ágy, ami szépen be volt ágyazva, virág illat lepte be a szobát. Olyan volt mint otthon. Nagyon tetszett. Ahogy az egész házban, a szobámban is fabútorok voltak. Egy négy polcos szekrény tetején ketrecet pillantottam meg, s abban egy vörösbegyet. – Érezze otthon magát! – Mondta a vén inas, s már csukta volna be maga előtt az ajtót, de még eszébe jutott valami és újra kinyitotta. – Oh igen! A nevem Wilson, de szólítson csak Willynek! A ház többi tagja valószínűleg a konyhában van vagy éppen lovagolnak, esetleg a kertet gondozzák. Ha segítségre van szüksége, bárkinek szólhat. – Mosolyodott el, s elhagyta a szobát.

***

Szobámban kuksoltam, ahogy mindig is tenni szoktam. Nem tudom kiverni a fejemből azt a lányt, aki nem is olyan rég érkezett ide a birtokra. Olyan gyönyörű. Hosszú barna haját meg akartam simítani, zöld szemeiben el akartam veszni, hófehér bőrét meg akartam érinteni, akárcsak enyhén vörös ajkait. Éreztem, hogy nagyot dobban a szívem. Meghaltam, mégis úgy éreztem, hogy Ő feltámasztott kilétével. Az ablak mellett álltam. A fény, ami besütött az ablakon, szétterült a köves padlón. Én az árnyékban álltam, kezeimet a falnak támasztottam. Előttem nem is olyan messze volt egy tükör, amiben láthattam magamat. Fekete rövid hajam kócos volt, kék szemeim fáradtasak, arcomról pedig nem akartam beszélni. Gyerekes vagyok, pedig csak tizennyolc évet hagyok magam után. Plusz mínusz 90 év, mert már lassan 100 éve halott vagyok. Ismét eszembe jutott a szép lány és elgondolkoztam azon, milyen csúnya is vagyok. Nem lennék hozzá méltó. Ajtócsikorgás hozott vissza a valóságba, s Willy-t láttam belépni rajta.

- Gondolom értesültél arról, hogy gazdánk rokona ellátogatott hozzánk a szünidőre.

- Persze, hogy értesültem. azt se feledd el, hogy van szemem. Ezzel csodáltam a leányt. – Kezemet barna színű nadrágom zsebébe csúsztattam. Fehér ingemen fekete mellény díszelgett.

- Akkor remélem tudod, hogy nem mehetsz le hozzá! Ne feledd! Tudod, hogy miket beszélnek rólad és remélem azt is tudod, hogy ő ezeket a híreket hallotta! – Mondta el kíméletlenül mondandóját. Rosszul estek mondatai, mintha szilánkként hatoltak volna bele a fülembe. Tekintetemet a plafonra szegeztem és röviden sóhajtottam egyet, majd lesütöttem szemeimet.

- Tökéletesen tudom, hogy félnek tőlem az emberek! – mondtam ezt még higgadtan, de ahogy realizáltam a dolgokat, kezdtem elveszíteni az eszemet. – Nem kell az orrom alá dörgölni, hogy félnek tőlem! Éppen elég nekem az, hogy csúfnak tartanak és én is annak tartom magamat! Nem hiányzik nekem még az is, hogy rettegjenek tőlem! Keltem ki magamból, s eltoltam magamat a faltól. Pár lépést tettem mondandóm közben az öreg fele, mire ő csak hümmögött egyet.

- Wayne! Meg kell, hogy értsd ezt! A gazdánk is így döntött. Neked itt kell maradnod, s csak akkor mászkálhatsz a kastélyban, ha már mindenki elcsendesedett! Nem akarsz eltűnni ugye?

- Nem… - Mondtam végül, s Willy már menni készült, mégis szavaimmal megállítottam. – Legalább a nevét áruld el kérlek! – Hangom kérlelő volt, s éreztem, elgyengültem egy pillanatra. Felém fordult Wilson, s ősz hajába beletúrt, ezt pedig egy sóhaj kísérte.

- A neve Aline. – Aline. Csodálatos név. Páratlan. Szám enyhén nyitva maradt és eztán a válasz után elment a vén komornyik. Egy lépést hátráltam, majd még egyet, s visszamentem helyemre, az árnyékba. Egyik karomat mégis kinyújtottam, s az ablak üvegére tettem. Lassan kiléptem a sötétségből, s a fénybe mentem.  Kifele révedtem és egyfolytában a lány neve visszhangzott a fejemben. Aline…

~Sziasztok! Íme itt lenne a prológus. Remélem tetszett és hogy már várjátok, mi lesz a folytatásban. Kommenteket szívesen fogadok, s ha szeretnéd követni minden egyes kis mozzanatomat, iratkozz fel!
Jane Hathaway <3 ~