Prológus ( II. kötet)

/Üdv kedveskék! Itt van a Lélektükör második kötete. Vártátok már? És a folytatást? Mi lehet a baj Wayne-nel? Kommentbe várom a véleményeket és ha tetszik a történetem, iratkozz fel! Köszönöm!

Jane Hathaway /

Hol kezdjem a történetet, hogy ne nézz teljesen őrültnek? Lényegében édesapám elküldött a dédpapám birtokára, hogy töltsem ott a nyaramat. Ez eddig tökéletesnek is tűnt, csakhogy értesültem arról, hogy a házban kísértet lakozik, kinek külseje oly nagy félelmet kelt benned, hogy rögtön szörnyet halsz. Ez a szellem egyik este meglátogatott, viszont a pletykákkal és a „mesékkel” ellenben egy rendkívül helyes fiút véltem felfedezni. A többi az mondhatni már csak sablon történet. Szerelem, árulás, oh és persze őrült exek. Nos, ha eddig figyelemmel kísérted történetemet, azt hiszem fölösleges tovább magyaráznom, ha ezt a kis viszonyomat elmondanám valakinek, dilisnek néznének. Néha elgondolkozok azon, hogy tényleg az vagyok-e.

A kávézóban ültem egyik évfolyamtársammal, Estebannal, aki történetesen egy nagyon kedves barátom lett. Fekete haja hála az égnek nem olyan volt, mint a többségnek, nem tüskék álltak ki a fejéből de nem is egy felmosórongyra emlékeztető sörény nőtt ki. Eléggé izmos volt, kék színű ingje pedig tökéletesen illett, majdnem ugyan olyan színű szeméhez. Hasonlított Wayne szemszínéhez, ám Estebannak egy kis huncut barna szín is férkőzött a gyönyörű tengerkék mellé. Férfias vonásai idősebbé varázsolták, bár az ember már eléggé felnőttes tizennyolc éves korban. Azt szerettem benne, hogy mindig tudta mikor mit kell mondania, soha nem volt olyan pillanatunk, amikor nem értettük volna meg egymást, vagy nem nevettünk volna együtt. Soha sem veszekedtünk - és ez így volt rendjén-. Csodálatos barátra leltem benne. A kávézó tele volt emberekkel és előttünk is már gőzölgött az oly finom ital.

- Egyszerűen már nem bírom! Már mindenki megkapta a levelét, de az enyémről még semmi hír! Kezdek teljesen kiborulni. Tuti nem vettek fel sehova! Miért is vennének, hiszen még tehetségem sincs! – Panaszkodtam, nyafogtam barátomnak, aki úgy tűnt remekül szórakozott rajtam, ezt tudatomra is adta egy nevetéssel, majd mellkasa előtt karba fonta a kezét és komolyabb arcra váltott, de a halvány mosoly még mindig ott volt a szája sarkában. Imádtam amikor elmosolyodott, a kis gödröcskéi elragadóak voltak, gyermekiek, huncutak.

- Nyugalom baba! – Szólított meg a szokásos becenevemen, amit még talán tízedikben akasztott rám, amikor informatikán egy csapatba kerültünk. Emlékszek rá, egy prezentációt kellett előadnunk, én teljesen elvesztettem a fejemet, amikor kihívtak minket, hogy mutassuk be. Lefagytam, meg se bírtam szólalni, mire Esteban kivette a kezeim közül a papírt, amire felírtuk a jegyzeteinket és elkezdte az előadást, nekem meg az volt a feladatom, hogy léptessek a következő diára. Mindig kihúzott a pácból és ezért hálás vagyok neki. – Miért ne vennének föl? Igenis van tehetséged és tudom, hogy egy napon majd te leszel a legjobb könyvíró. Vagy fotós. Vagy forgatókönyvíró. – Soroltam.

- Ezzel akkor sem segítesz. Már te is megkaptad a levelet, hogy felvetek Cambridge-be, pedig oda jelentkeztem elsőnek én is. – Az volt a legjobb az egészben, hogy mindkettőnknek ugyan azok voltak az álmaik, így teljes mértékben megértettük egymást, mindig volt közös témánk. – Azt pedig ne feledd, hogy te is itt vagy a képben, a fotózás a te reszortod, abban csakis utánad vagyok. Viszont írásban nem körözöl le. – Mosolyodtam el, mire ő belenyúlt táskájába és egy nagy borítékot vett elő.

- Csak azért adom most oda, mert már tiszta ideg vagy. – Elvettem kezéből a borítékot. A nevem állt rajta és tudtam, ez életem legfontosabb papírja, ami nem tudom hogyan, Estebanhoz került. Igazából meg akartam kérdezni, hogyan került ez hozzá, de most fontosabbnak tartottam a boríték tartalmát, így kinyitottam és olvasni kezdtem. Boldogság, vidámság töltött el, amikor elolvashattam a „Gratulálunk!” szót, ugyanakkor ledöbbentem és szomorú is lettem. – Mi a baj? Nem…nem vettek fel?

- De. Felvettek a Cambridge-i egyetemre. – Továbbra is a papírt fürkésztem, nem-e elolvastam, de nem így volt. El kell utaznom, ami azt jelentette, hosszú időre viszlát szülők, viszlát birtok, viszlát Wayne. Ugyanakkor ahogy tovább olvastam, ámulva néztem, mindenhova felvettek. Visszautasíthattam volna az angol egyetemet, de ezzel együtt visszautasítottam volna az álmomat. Válasszam a szerelmet, vagy az álmomat?

- Akkor miért búslakodsz? Ezt meg kell ünnepelnünk! – vigyorodott el jobban, de ahogy továbbra is látta rajtam, hogy szomorkodok, az ő mosolya is lefagyott. – Mi a baj?

- Csak tudod… Cambridge messze van. – Itt nem csak Wayne-ről volt szó, tényleg féltem attól, mi fog rám várni ott. Esteban nagyon kedves és bár tudom, ő mellettem lesz, mégis félek. Mit csináljak?

- Lehet, de én ott leszek! Évfolyamtársak leszünk igen, de eddig is azok voltunk, mégis minden szünetben együtt lógtunk. Az órákon meg úgyis csak figyelni kell, ha nem akarsz, akkor nem barátkozol, bár szerintem neked is jó lenne, ha ismerkednél. Megígértem, hogy mindig a barátod leszek és melletted leszek, de lehet, hogy te máshogy gondolod a dolgokat, mint én. Ne kérdezd én hogy gondolom! Még nem árulhatom el. Jobb ha mindketten várunk, csak én többet.

- Mire vársz? – Kérdeztem tőle, miközben az asztal fölött áthajoltam, közel hozzá. Szemében elmeredtem, arca kipirult, szája enyhe mosolyra húzódott.

- Nem érdekes. Majd megtudod. Talán majd egyszer.

- És most sokkal jobban érdekel a dolog, gratulálok Esteban! Komolyan nem akarod elmondani? – Egyre többször mondom ki ezt a szót: Akarni. Régebben csak azt nem akartam, hogy ne legyek elkényeztetve, aztán jött az, hogy nem akartam félni Wayne-től, de ezután…valahogy egyre többször ejtettem ki a számon ezt a szót. Az okát, ami azt illeti, én se tudom. Már hozzám nőtt. Az előttem levő kávéba bele-belekortyolgattam, majd ahogy a felét megittam.

- Pontosan babám! –Végiggondoltam a dolgokat. Talán Jeff tud nekem segíteni. Párszor beszélgettünk telefonon, de már nagyon rég nem hallottam felőle. Ami azt illeti nem lepne meg, ha visszautasítaná a találkozást. Sokáig a papírt néztem, mindent kizártam magam körül, még azt se hallottam meg, amikor barátom szólt hozzám. Már számtalanszor kértem bocsánatot, amiért nem figyeltem rá és elmélyültem gondolataimban, így később úgy döntött Esteban, inkább elmegy, este majd felhív. Számomra megállt a világ, nem tudtam mihez kezdjek, majd a telefonomért nyúltam és tárcsáztam Jeff számát. Egy ideig csak csörgött a telefon, majd felvette az illető.

- Igen?

- Jeff! Én…Aline vagyok. Szükségem van a segítségedre és a tanácsaidra! El tudnál jönni kérlek a Clara kávézóba?

- Aline! Persze! Tizenöt perc és ott is vagyok! – Ezzel még meg se tudtam neki köszönni, hogy már szinte ugrik is kérésemre, letette a telefont, én pedig inkább ledobtam az asztalra a készüléket, mintsem letettem. Kicsit körbenéztem. Szerelmes párok. Annyiszor odaképzelem  magamat és Wayne-t az ilyen párok helyébe, de mindez fölösleges. Írhattam én neki ezer levelet is, egyre se válaszolt, így meg nincs értelme még csak látogatni sem. Mindenki csevegett valakivel, így én ismét furcsán éreztem magamat egyedül, de már volt időm ezt megszokni. Hiányzik Wayne. Nagyon. Már-már annyira, hogy sírni támad kedvem, de mégsem megyek utána. Nem megyek, mert mi van ha megunt, vagy nem akar velem beszélni? Lehet pont ezért nem írt. Teltek a hosszú percek, én már szorongva ültem, mikor meghallottam a csilingelést, ami jelezte, új vendég jött. Hátrafordultam és megláttam Jeffet. Haja tökéletesen állt, a fekete szövetkabát pedig istenien állt neki. Felálltam a székemből, s mire ez megtörtént, ő már előttem termett és megölelt. – Hosszú ideje nem láttuk egymást, igaz? – ölelt meg szorosabban, majd pár perccel később már a velem szemben levő széken ült. – Szóval? Mi a baj?

- Először is köszönöm, hogy eljöttél. Másodszorra, ez a baj. – Toltam elé a papírjaimat, majd ő azt kézbe fogta és olvasni kezdte.

- Felvettek egy egyetemre. Ez miért baj? – Továbbra is a lapot fürkészte, majd amikor meglátta a messzi város nevét, rám pillantott és még a lélegzete is elállt. – Mi? De ez nagyon messze van!

- Jól tudom Jeff, de ez az álmom! Amúgy is hazajöhetek szünetekre és mostanság nem is látogattalak titeket, nem hiányoznék senkinek. Senkinek. – Ismételtem el mondatomat, majd ő visszatolta nekem a papírt.

- És mi van Wayne-nel? Szerinted neki nem hiányoznál? – Választ nem adva neki ajkamba haraptam és sokáig hezitáltam, beszéljek-e neki a levelekről, hisz ezért hívtam ide. - Wayne egy levélre sem írt válasz, pedig én már vagy ezret küldtem neki. Nem tudom mi a baja, de nem merek elé állni.

- Ugyan már Aline! Akármennyire is utálom a nagyapámat és akármennyire is rossz lesz ezt kimondani, ő szeret téged! Nem tudom mit érzett az iránt a nő iránt, akiből lett az apám, de azt tudom, hogy benned igaz társra lelt! Nem hagyhatod el!

- De akkor adjam fel az álmomat? – Ráncoltam össze a homlokomat, ő pedig hátradőlt a székben. Láttam rajta, még ő sem tudja mit is tanácsoljon. – Jeff! Én és a barátom el fogunk menni az egyetemre.

- Látogasd meg! – Vágott szavamba, majd a földről rám emelte tekintetét. – Látogasd meg! – Ismételte és előre hajolt. – Látogasd meg Wayne-t! Tudom, hogy te is szereted és tudom, hogy ér neked ennyit, hogy legalább elbúcsúzz tőle. Látogasd meg a szerelmedet… Aline Crine. – Ezzel felpattant helyéről és kisétált a helységről. A szerelem…nehéz.

Hazafele tartottam és éppen a „Strike” nevű bolt mellett sétáltam el, amikor a túloldalon fekete ruhában egy ismerős alakot pillantottam meg. Fekete haj, fekete ruha, először azt gondoltam Jeff lesz az, de tévedtem. Az oly ismerős alak nem volt más, mint Wayne.

Mondhatni körül se néztem, úgy futottam át az úttesten. Egyre közelebb léphettem az ismerős alak felé, végül karjaimba zártam és nem is szándékoztam elengedni. Valami más volt most. Nem éreztem fenyőfa illatát, úgy éreztem, hogy nem ő az. Pár másodperccel később nagy, erős, meleg kezek fogták meg az enyémet és a férfi felém fordult. Ismeretlen szem párak, barna sötét haj, szürkés színű szemek, borosta. Ő nem Wayne volt, én meg csak úgy megöleltem egy idegent.

- Segíthetek valamiben kisasszony? – Tette fel a kérdést a körülbelül huszonhárom éves férfi. Teljesen elvörösödtem és ha lehetett volna elsüllyedtem volna szégyenemben. Annyira meg voltam győződve, hogy Wayne-t láttam.

- Nem, köszönöm. Elnézést, összekevertem valakivel. - Mondtam zavaromban, majd tovább sétáltam. Az utcák hosszúnak tűntek, a sikátorok ijesztőnek. Az egyik nagy, enyhén sötét helyen egy fekete ruhás fiú dőlt neki a falnak. Ahogy rám emelte tekintetét, úgy gondoltam kezdek teljesen megőrülni. Most tényleg ő volt az.

- Jól otthagytál. Mást öleltem meg. Miért nem írtál? Nem tudtam rólad semmit. – Kezdtem el mondhatni faggatni.

- Egy levelet sem küldtél nekem. - Szólalt meg mély ám lágy hangján, ami már annyira hiányzott. Ahogy az emberek jöttek, mentek el mögöttem, úgy vettem észre, furcsán néznek rám. Felmerült bennem, talán csak én látom az előttem álló fiút.

- Csak... Csak én látlak? - mondtam neki halkan, de érthetően. - Mi van a birtokkal? Nem ott kellene lenned?

- Csak te látsz engem. – Válaszolt végül egy kérdésemre. Éreztem hangján, enyhén ingerült, nem is akar a többi kérdésemre válaszolni.

- Miért? - Eddig talán csak négylépésnyire volt tőlem, most viszont pont előttem állt meg.

- Miből gondolod, hogy még létezek? Szerinted valódi vagyok? Te hogy fogalmaznád meg a létezést? Mert ahogy én definiálnám... úgy én nem is oly rég haltam meg.

- Mi? Miről beszélsz?

- Aline... - mondta lassan ki nevemet és én már nyúltam felé, hogy megérinthessem, de amint arcához nyúltam, ő elillant mint a füst.

- Wayne! - szólítottam meg és kétségbeesetten néztem körbe-körbe, de ő már sehol. Ismered azt az érzést, amikor úgy érzed, megőrültél? Nos, én most ezt tapasztalom. Nem tudom mi folyik körülöttem, lehet csak fáradt vagyok, de a kérdés, amit Wayne mondott egész úton foglalkoztatott. Definiálni a létezést? Mire gondolt? Ráadásul halott lenne? Az lehetetlen! Vagy nem? Otthon egy ismerős kabátot láttam a fogason lógni, amit még anno a birtokon is megpillanthattam. Barna színű, foltozott. Willy kabátja? A nappaliba érve édesapámat pillantottam meg, vele szemben az éppen teát szürcsölgető komornyikot. Nem tudom mi keresni valója volt ott, csak éreztem, valami nincs rendjén. Először Wayne, most meg Willy van itt és talán egy rossz hírt készül közölni velem. Ahogy válla fölött enyhén hátrapillantott és engem vélt felfedezni a küszöbnél, egy halk hanggal letette a csészét az üvegasztalra, majd felállt a kényelmes kanapéról és felém fordult. Egy kedves mosoly hagyta el arcát, ami kicsit bíztatott. Talán csak meglátogatott. Odasétáltam hozzá és megöleltem, mire halkan a fülembe suttogott.

- Beszélnünk kell. Négyszemközt.

- Baj van? - suttogtam vissza.

- Wayne-ről van szó.