/Halihó mindenkinek! Igen, tudom, az utóbbi időkben nem raktam ki egy részt se. Ennek megvan a maga oka. Nem, nem az iskola miatt. A bloggerek világában felmerült néhány vita, probléma, fiókok feltörése, így mindenki meg volt őrülve. Jól tudom, nem vagyok egy hű de nagy személy, de ki tudja? Lehet bárki célpont. Lényeg ami lényeg, most lecsillapodtak a kedélyek és elkezdődött a nyári szünet woop woop :3 Ami azt illeti a Lélektükör- Utoljára (vagyis a mostani "kötettel" ) már végeztem is wordbe, szóval már csak másolgatnom kell be ide és már neki is kezdtem a következő történetnek, amit majd az utolsó részben tudtok meg, hogy kiről fog szólni. Kellemes nyári szünetet kívánok mindenkinek! <3 /
A kávézás remekül zajlott. Esteban
segített nekem. Segített abban, hogy kicsit elengedjem magamat, lazítsak és
hogy felejtsek. Remek barát és örülök, hogy van nekem. Öleléssel búcsúztunk el
egymástól, míg viszont ő karjaiba zárt és én ezt viszonozta, rájöttem, tényleg
igazam van. Tovább kell hogy lépjek.
Eddig annyira jól megvoltunk Estebannal, ezután
miért lenne máshogyan? Az ölelése melengető volt, nyugtató, védelmező.
Legszívesebben még órákig öleltem volna. Igazából magam sem tudom, ki is
távolodott el a másiktól, abban viszont biztos voltam, hogy vele remekül fogom
érezni magamat az egyetemen. Az utcákon sétálva még utoljára megnéztem magamnak
a kedvenc boltjaimat, s ekkor sok jó emlék villant be. Már olyan hosszú ideje
csak én és barátom voltunk egymásnak, de ez így volt rendjén. Nevetgélések,
könyvek utáni kutatások, a csoportmunkák. Elfeledett velem mindent,s a
szomorúságnak már csak hűlt helye maradt. Néha a tükörbe nézve elképzeltem,
hogy vörös hajam van, akárcsak édesanyámnak. Tökéletesen rá hasonlítok. Én már
egy ideje csak tulajdonságok alapján hasonlítom össze az embereket, nem érdekelt,
hogy külsőleg kire is hasonlítok. Igen, Daemon külsejét örököltem, de a szívem
és a lelkem édesanyámé. Valamiért most mégis úgy éreztem, van egy kis folt, egy
hang, egy kis lény a lelkemben, aki más, mint a többi. Pillangók. Így jobban
lehet magyarázni. A lelkem sok kék színű pillangóból áll, de van egy lepke,
amelyik fekete színű. De nem tudom, miért van az ott. Nem tudom. Abban az
egyben viszont biztos voltam, hogy én az ígéreteimet betartom, szavamat nem
szegem meg. Határozott léptekkel hagytam el a várost és halkultak annak zajai,
a természet vette át a helyét, ami megnyugtatott. Egy percre megálltam a házunk
előtt és végignéztem rajta. Gazdagok. Azok vagyunk, s mégis nem akartak velem
soha barátkozni. Ez miért volt? Az emberek többsége kihasználná azt, hogy van
pénzem, akkor miért nem jöttek oda soha hozzám, mikor én ebédeltem? Miért nem
választottak soha elsőnek testnevelés órán? Azt gondolták sznob vagyok?
Kérdések százai kavarogtak most a fejemben, de ahogy felsétáltam a márvány
lépcsőn és betértem lakhelyembe némaság uralkodott a házban. Általában kellemes
zongora darabok szólni szoktak, most mégis, csak lépteimet hallottam. Se
Daemon, se Delia nem volt sehol, de még szolgák se jöttek. Az ajtó egy
erőteljesebb becsapódással került vissza eredeti pozíciójába, ám még ekkor is
mindenki hallgatott. Kihaltnak tűnt a lakás, gondolom anya ledőlt aludni, apa
meg dolgozik, vagy ő is pihen. Ahogy beléptem a dolgozószobába, állításomat a
zöld fotelben ücsörgő alvó férfi alátámasztotta. Körülötte papírok, könyvek, a
mögötte levő nagy könyvespolcon művek százai sorakoztak egymás mellett. Halkan
magam mögött becsukta az ajtót és a lehető leghalkabban felsétáltam a szobámba.
Egy pillanatra amikor megmarkoltam a kilincset, elbizonytalanodta, de bátran
kinyitottam az ajtót. Senki sehol, a bőröndök ott voltak, ahova kikészítettem
őket, a laptop az ágyamon hevert. Itt volt az idő, el kellett pakolnom.
Kicipzáraztam bőröndjeimet, egyikbe ruháimat raktam, melyeket gondosan
kiválogattam. Nyári ruhák, tavaszi, őszi, néhány téli és hasonlók. Elérkeztem
arra a pontra, mikor a könyveimet pakolhattam be. Egy kis fantasy meg csöpögős
romantika megfelelő lesz. Ahogy felpillantottam a falamon lógó faliórára,
észrevettem, Estebannal kilenc órától délig elbeszélgettem, ettünk, ittunk,
nevetgéltünk, talán fél vagy háromnegyed órát sétálhattam és a két bőröndbe egy
óra alatt pakoltam be. Ennyire szanáltam volna? Ez az utolsó napom rendkívül
gyorsan letelt, s családommal szinte nem is voltam. Elterveztem, hogy vacsora
után megköszönök nekik mindent, amiből végül csalódás lett, szüleimnek ugyanis
dolguk akadt. Édesapámat hívták munkahelyére. Igen, késő este, édesanyámnak
pedig fontos telefonokat kellett végeznie, ezzel megkönnyítve édesapám
munkáját. Egyedül vacsoráztam hát és nem volt alkalmam megölelni a szüleimet,
ami rettenetesen elszomorított. Napjaimban már mást se érzek, csak a végtelen
nagy szomorúságot és magányt…
***
Elérkezett az idő. A reptéren ücsörögtem, várva
Estebant, hogy aztán együtt elindulhassunk, s ezzel megvalósíthassuk álmainkat.
Amíg ő a fényképezőgép alkatrészeit fogja bemagolni, nekem reneszánsz és modern
költőket és írókat kell tanulnom. Végülis…ez volt a kívánságom. Már
általánosban is imádtam fogalmazásokat írni, igazából ezt a karrieremet az
akkori tanárnőm indította el. Úgy emlékszek arra napra, mintha tegnap lett
volna. A munkafüzetünkben, ami eléggé vékonyka volt, egy képről kellett tíz
mondatos fogalmazást írni. Egy öreg néni éppen felsétált a buszon és leírtam,
milyen illata volt a néninek, milyen szép ősz haja volt és ruhái mennyire
illettek hozzá. Azokkal a tapsokkal indult el az érdeklődésem, amit akkor
kaptam, miután felolvastam munkámat. Mindig nagy képzelőerőm volt, de talán ha
akkor nem dicsérnek meg, soha nem kezdtem volna el az írással foglalkozni. A
sors keze. Mondhatni. Lehet egy napon majd Wayne és az én történetemet le fogom
írni. Vicces. Ha ráírnám, hogy igaz történet alapján, az ember vagy félne, vagy
nem hinné el. De inkább az utóbbi. Valamiért az időjárás mindig igazodott a
kedvemhez. Középiskolás koromban kapott rossz jegyek alkalmával, mindig
beborult az ég, sőt, néha esett is, azonban mikor mosoly csaltak arcomra,
rögvest kisütött a Nap. Már láttam a fekete hajú fiút, aki bőröndjét maga után
húzta, le se vettük egymásról a szemünket és széles mosollyal mentünk egymás
felé, majd öleltük meg a másikat. Hiányzott és azt kell, hogy mondjam, örülök,
hogy vele lehetek. Eldöntöttem, hogy minden szabadidőmet vele fogom tölteni.
Sőt, még a tanulásban is segíteni fogok neki, ami véleményem szerint kölcsönös
lesz. Azt mondják fiú és lány között nincsen baráti kapcsolat. Mondok valamit…
Lehet ez igaz…
Jobb lett volna felejteni. De először olyan nehéz.
Azt mondani a szerelmednek, hogy el kell menned és hogy felejtsétek el egymást
olyan, mintha a szeretted meghalt volna. Egy könnycsepp megmutatja, hogy
szomorú vagy? Nem. Viszont a mosoly, amely mögé a bánatot rejted, az felér egy
egész életnyi kesergéssel, s ezt az álarcot csak kevesen látják meg. Esteban
keltegetett óvatosan megfogva vállamat és picit megrázott, közben nevemet
mondogatta. Elaludtam. Remek. Nem is tudtam így beszélgetni Estebannal ez meg
rossz érzéssel töltött el, ő viszont kicsit se volt szomorú. Kiszálltunk a
gépből és még az én csomagomat is kiszedte, mit meg is köszöntem. Vannak még jó
emberek a Földön. Rengeteg ember járkált föl és alá már a reptéren is, s akkor
még a városról nem is beszéltem! Eszméletlenül forgalmas volt a környék, de
pontosan ilyennek képzeltem el Amerikát. Taxiktól, kocsik dudálásától zajos
város, ahol nehéz nyugodt környéket találni. Számomra még furcsa volt, hiszen
világéletemben csendes helyen nevelkedtem, Ricky bácsi birtoka is csendes volt,
csak a lovak nyerítését és a madarak csiripelését lehetett hallani. Valahogy
most nem fogott el a honvágy se, ez egy kicsit a lelkemnek pedig megnyugtató,
hisz ez jelezte nekem, azt, hogy kezdek már beletörődni a történtekbe, már nem
olyan nehéz a súly, amit a mellkasomban éreztem. Fellélegezhettem. Estebannak
sokkal könnyebb volt a dolga, az ő testvére már általánosban is Amerikába járt.
Elmondások szerint Esteban és testvére, Michael, jóba vannak. Hogy ennek mennyi
az igazságalapja, azt nem tudom. A kollégium fele sétálva egy pillanatra meg
kellett állnom, még magam se tudom miért. Egy másodpercre úgy éreztem, mintha
valaki meglökött volna a vállával, de nem volt mellettem senki. Sőt, Esteban
állt velem szemben és a sok embe ellenére, közelünkben sem volt egy ember sem,
ám amikor valamiért mégis hátrafordultam, egy fehér hajú lányt pillantottam
meg, aki világoskék szemeivel úgy nézett rám, mintha egy UFO lennék.
Elkerekedtek szemei és csak most vettem észre, haja alján fekete csíkok
díszítették amúgy is furcsa haját. Fekete színű szemöldöke felkúszott homlokára
és fehér bőre már inkább hulla fehér volt, mégis arca kipirult. Arcára halvány
kis huncut mosoly húzódott, tekintetével csalogatott, Esteban pedig szinte
biztos, hogy bután nézett rám, lehet azt hitte, megőrültem. Mivel az ő szemében
talán a semmire bámultam…A lány nekidőlt a vörös téglás falnak, ami nem volt
nagyon messze tőlünk, talán csak három lépésnyire.
- Micsoda meglepetés! Nem hiszek a szememnek! –
mondta nagy vigyorral az arcán. Ismerne? Vagy pont hogy Estebant ismeri? –
Aline Crine!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése