Anya….– Erre én még mindig csak ott
álltam egymagam. Először csak sokkoltan éreztem magamat, aztán ahogy
realizáltam a dolgokat, elöntött a boldogság. Lesz egy testvérem. Egy
testvérem, aki majd a rajzait az orrom alá fogja rakni, hogy nézzem meg milyen
kis művész, egy testvérem, aki majd boldogan jön haza az iskolából és mutatja
az ötös dolgozatát, egy testvérem, akinek majd sok jó barátja lesz és én majd
nézhetem, hogy minden nap mosolyog és bár biztos lesznek hullámvölgyeink, főleg
ha lány lesz, de lesz egy testvérem, aki még boldogabbá fogja tenni a családot.
A boldogságom azonban gyorsan elillant, hisz bárhogyan is számoltam, én
hamarosan megyek a Highwood egyetemre és 10 hónapig haza se jövök. Nem lehetek
itt a szüleimmel, amikor a kicsi világra fog jönni és nem foghatom a
karjaimban, csak majd egy hónappal később. Ez elszomorított és ezt szüleim is
látták rajtam. – De én akkor nem tudok itt lenni. – Mondtam, mire ők is kicsit
lehangoltnak tűntek, aztán Delia odajött hozzám és megölelt.
- Semmi baj kicsim! De jobb volt
így, hogy most elmondtuk. Ne érjen nagy meglepetés, amikor hazajössz. – Ezzel
simított egyet arcomon. Eszembe jutott Esteban, hogy beszélnem kellene vele, hiszen
még meg kell vennünk a repülőjegyet, be kell pakolnunk, meg kell beszélnünk hol
találkozzunk és jó lenne vele csak úgy szimplán beszélni. Az örömhír után
visszatértem az előszobába, ami…nagy volt. Nagy? Hatalmas! Két oldalt lehetett
felmenni a következő emeletre, ami persze egy újabb folyosóra vezetett. Nagy
festmények, díszes ajtók. Kíváncsi vagyok, melyik szoba lesz majd a testvéremé.
Ahogy felsétáltam a lépcsőn, úgy éreztem, mintha lebegnék, vagy repülnék és nem
érné lábam a talajt. Szobám felé vettem az irányt és ahogy benyitottam, azt
hittem rögtön felsikítok, de örömömben…vagy inkább ijedtemben. Wayne ücsörgött
a szobámban az egyik aranyozott karfájú, halványlila, virág mintás székemben,
aminek a lába vége olyan volt, mint a csiga háza. A kezében a nyakláncát
szorongatta és a medált nézte, de tudta, hogy a szobában vagyok. Mondjuk miért
ne tudná? Hiszen az ajtó akkora nyikorgással nyílt ki, hogy besurranni az én kuckómba
lehetetlenség volt.
- Mi az? Úgy nézel, mintha
szellemet látnál. – mondta egy huncut mosollyal az arcán, de szemét nem vette
le az ékszerről. A legjobban az döbbentett meg, amikor ráeszméltem, az
alakváltó formájában van.
- Te meg mit keresel itt és…miért
vagy ebben az alapban? Wayne menj vissza a birtokra, tudod, hogy veszélyes
neked itt kint! – Mintha meg se hallotta volna mondandómat, csak tovább
csücsült a székben. Valamiért mindig amikor csak úgy megjelenik, fekete ruhában
találkozok vele. Fekete kapucnis pulcsija kicsit lógott rajta, nadrágja pedig
szakadt és kicsit viseltes állapotban tetszelgett rajta, csizmájára pedig
rászáradt a sár. Végre rám nézett barna szemeivel és beszédre nyitotta száját.
- Feltámasztottál. – Mondta
egyszerűen, amire én nem tudtam már mit szólni. A Strike nevű bolt mellett
elsétálva a sikátorban találkoztam vele, ahol aztán csak úgy eltűnt, aztán
amikor meglátogattam, azt se tudta, miről beszélek, mikor elmeséltem mi
történt, most pedig el kellett válnom szerelmemtől, erre mikor hazaérek, újra látom.
Azt hiszem kezdek megőrülni.
- Tessék? Ezt meg hogy érted? –
Ezután egyszerűen csak kipattant a székből és elém sétált. Elmerült zöld
szemeimben, meg akarta simítani az arcomat, mégse tette.
- Emlékszel, a sikátoros
beszélgetésünkre?
- Igen. Miért fontos most ez?
***
A kávézás remekül zajlott. Esteban segített
nekem. Segített abban, hogy kicsit elengedjem magamat, lazítsak és hogy
felejtsek. Remek barát és örülök, hogy van nekem. Öleléssel búcsúztunk el
egymástól, míg viszont ő karjaiba zárt és én ezt viszonozta, rájöttem, tényleg
igazam van. Tovább kell hogy lépjek. Eddig annyira jól megvoltunk Estebannal, ezután
miért lenne máshogyan? Az ölelése melengető volt, nyugtató, védelmező.
Legszívesebben még órákig öleltem volna. Igazából magam sem tudom, ki is
távolodott el a másiktól, abban viszont biztos voltam, hogy vele remekül fogom
érezni magamat az egyetemen. Az utcákon sétálva még utoljára megnéztem magamnak
a kedvenc boltjaimat, s ekkor sok jó emlék villant be. Már olyan hosszú ideje
csak én és barátom voltunk egymásnak, de ez így volt rendjén. Nevetgélések,
könyvek utáni kutatások, a csoportmunkák. Elfeledett velem mindent,s a
szomorúságnak már csak hűlt helye maradt. Néha a tükörbe nézve elképzeltem,
hogy vörös hajam van, akárcsak édesanyámnak. Tökéletesen rá hasonlítok. Én már
egy ideje csak tulajdonságok alapján hasonlítom össze az embereket, nem érdekelt,
hogy külsőleg kire is hasonlítok. Igen, Daemon külsejét örököltem, de a szívem
és a lelkem édesanyámé. Valamiért most mégis úgy éreztem, van egy kis folt, egy
hang, egy kis lény a lelkemben, aki más, mint a többi. Pillangók. Így jobban
lehet magyarázni. A lelkem sok kék színű pillangóból áll, de van egy lepke,
amelyik fekete színű. De nem tudom, miért van az ott. Nem tudom. Abban az
egyben viszont biztos voltam, hogy én az ígéreteimet betartom, szavamat nem
szegem meg. Határozott léptekkel hagytam el a várost és halkultak annak zajai,
a természet vette át a helyét, ami megnyugtatott. Egy percre megálltam a házunk
előtt és végignéztem rajta. Gazdagok. Azok vagyunk, s mégis nem akartak velem
soha barátkozni. Ez miért volt? Az emberek többsége kihasználná azt, hogy van
pénzem, akkor miért nem jöttek oda soha hozzám, mikor én ebédeltem? Miért nem
választottak soha elsőnek testnevelés órán? Azt gondolták sznob vagyok?
Kérdések százai kavarogtak most a fejemben, de ahogy felsétáltam a márvány
lépcsőn és betértem lakhelyembe némaság uralkodott a házban. Általában kellemes
zongora darabok szólni szoktak, most mégis, csak lépteimet hallottam. Se
Daemon, se Delia nem volt sehol, de még szolgák se jöttek. Az ajtó egy
erőteljesebb becsapódással került vissza eredeti pozíciójába, ám még ekkor is
mindenki hallgatott. Kihaltnak tűnt a lakás, gondolom anya ledőlt aludni, apa
meg dolgozik, vagy ő is pihen. Ahogy beléptem a dolgozószobába, állításomat a
zöld fotelben ücsörgő alvó férfi alátámasztotta. Körülötte papírok, könyvek, a
mögötte levő nagy könyvespolcon művek százai sorakoztak egymás mellett. Halkan
magam mögött becsukta az ajtót és a lehető leghalkabban felsétáltam a szobámba.
Egy pillanatra amikor megmarkoltam a kilincset, elbizonytalanodta, de bátran
kinyitottam az ajtót. Senki sehol, a bőröndök ott voltak, ahova kikészítettem
őket, a laptop az ágyamon hevert. Itt volt az idő, el kellett pakolnom.
Kicipzáraztam bőröndjeimet, egyikbe ruháimat raktam, melyeket gondosan
kiválogattam. Nyári ruhák, tavaszi, őszi, néhány téli és hasonlók. Elérkeztem
arra a pontra, mikor a könyveimet pakolhattam be. Egy kis fantasy meg csöpögős
romantika megfelelő lesz. Ahogy felpillantottam a falamon lógó faliórára,
észrevettem, Estebannal kilenc órától délig elbeszélgettem, ettünk, ittunk,
nevetgéltünk, talán fél vagy háromnegyed órát sétálhattam és a két bőröndbe egy
óra alatt pakoltam be. Ennyire szanáltam volna? Ez az utolsó napom rendkívül
gyorsan letelt, s családommal szinte nem is voltam. Elterveztem, hogy vacsora
után megköszönök nekik mindent, amiből végül csalódás lett, szüleimnek ugyanis
dolguk akadt. Édesapámat hívták munkahelyére. Igen, késő este, édesanyámnak
pedig fontos telefonokat kellett végeznie, ezzel megkönnyítve édesapám
munkáját. Egyedül vacsoráztam hát és nem volt alkalmam megölelni a szüleimet,
ami rettenetesen elszomorított. Napjaimban már mást se érzek, csak a végtelen
nagy szomorúságot és magányt…
- Azt mondtam, ha nekem definiálnom
kellene a létezést, már rég halott lennék. Hát, te feltámasztottál. Még mindig
nem tudod, mi is a létezés? Pedig megtanítottad nekem.
- Nem! – szóltam közbe. – Én azt
tanítottam meg neked, hogyan szeress és hogyan fogadd el magad. Én nem
tanítottam neked semmit a létezésről. Nem tudom, hogy miről beszélsz és kezdek
kiakadni! Egyszer csak megjelensz, eltűnsz és azt se tudod, miről beszélek,
aztán most újra itt vagy! Lemerem fogadni nem tudod mit beszéltem meg veled!
- El fogsz menni. – vágta rá, mire
én csak nagyokat pislogtam. Tehát mégis tud mindent. Ez volt a sikátornál is.
Azt mondta nem üzentem neki és ez így volt. Willy nem adta át a leveleimet
Wayne-nek, most pedig tudja, hogy el fogok menni. Hirtelen már azt se tudtam,
ki az igazi Wayne. Vagy két Wayne van-e. Szemei kérlelőek voltak, meg se
kellett szólalnia, azt akarta, hogy maradjak. Ez nem igaz. Ez csak egy
hallucináció, azt fogja mondani, amit nem akarom, hogy mondjon. Igen. Azt fogja
mondani, hogy maradjak és én ezt nem akarom. Kettőnknek tényleg nincs esélye,
se jövője. – Annyira büszke vagyok rád. –Ledöbbentem. A kérlelő szemek hirtelen
már másnak tűntek. Fájdalmas boldogság, tudta az igazságot. Ez egy ördögi kör
volt. Nem tudtam én mit akarok, nem tudtam ő mit akar, nem tudtam miért van
itt, vagy hogy mit kéne most csinálnom. Tényleg azt mondja, amit nem akarok
hallani?
- Miért vagy az?
- Ezt csak később tudhatod meg. A
lelkem és a szívem, mindig vissza fog térni hozzád. – Én már a falnak
préselődtem, ő meg megcsókolni készült. Szemeimet lehunytam, ám a következő
pillanatban, amikor kinyitottam szemeimet, már nem volt ott. Annyira zavaros
volt minden és ő mindig feltűnt, amikor én már feledésbe kezdtem. Próbáltam úgy
tenni, mintha nem történt volna semmi, s leültem az ágyamra, kezembe vettem a
laptopomat. A társalgó oldalakon a szokásos volt. Vicces videók, tetszikelésre
várakozó lányok, akik miatt legszívesebben hánytam volna. Ilyen fotók
megosztására használni egy oldalt, felháborító!
Tovább is görgettem és ráakadtam egy rendes képre, amin történetesen meg
is voltam jelölve. Esteban kitett egy fotót a felvételi lapról, hogy „sikeresen
ment ez is, igaz babám?”, s itt voltam én megjelölve. Gyorsan rá is kerestem
arra a dilisre és azonnal írtam is a szokásos „Szia! Hogy vagy?” szöveget. A
válasz rá, szinte azonnal jött is, hogy „Mesésen.” A beszélgetés ment tovább,
megbeszéltük, hogy holnap elmegyünk és megiszunk egy kávét, a repülőjegyeket
pedig majd helyben megvesszük. Elkezdtük kibeszélni a régi tanárainkat, hiszen
most már bátran mondhatunk bármit, mi jó messze leszünk tőlük. Igaz így már
felnőtt fejjel nem lenne érdemes ilyenről beszélni, de jó kikapcsolódás volt
beszélgetni legjobb barátommal. El is hessegette ez a kis beszélgetés a gondolataimat,
minden olyan hétköznapi és egyszerű volt. Reggelem nagyon jól indult, csak
mikor észrevettem, elaludtam a számítógép előtt hétköznapi ruhámban, kicsit
mérges voltam magamra. Ennyire fáradt csak nem lehettem! Lezuhanyoztam és a
szekrényem előtt, törölközőbe csavarva néztem, melyik ruhámat vehetném fel.
Imádtam az egyik kékes-lilás színű pulcsimat és volt egy hozzá passzoló fehér
póló, amin egy „I love you” felirat volt. Tökéletesnek találtam és hozzá a
szokásos farmer remekül állt. Hajamat kifésültem, kicsit megigazítottam és
készen álltam a „kalandra”. Még mielőtt elmentem volna otthonról, elővettem a
bőröndjeimet, amiket a szobalányok a helyére raktak, majd fekete táskámba
minden szükséges holmit beraktam. Ahogy lefelé baktattam a lépcsőn, édesapám az
alján megállított.
- Kicsim! Hova ilyen sietősen?
- Oh! Bocsi apa, elfelejtettem
szólni. Estebannal fogok találkozni a városban. Megiszunk egy kávét,
beszélgetünk, aztán egyenesen hazajövök és nekiállok pakolni. – mondtam el az
egész napi programomat. Pedig ő csak azt kérdezte hova megyek. Bólintott egyet
és egy „Vigyázzatok magatokra!” mondat után, már nem is voltam a házban. Kivételesen
gyalog mentem, nem laktunk valami messze a várostól, de nem is voltunk valami
közel, a séta és az üde szellő legalább kicsit kiszellőztette a fejemet. Egy
ideig csak azt hallhattam, hogy néha-néha belerúgtam egy kis kavicsba, az pedig
előttem pár fordulat után újra elterül a többi társa között. Ahogy egyre
közelebb merészkedtem a városhoz, a kocsik dudálása, kutyák ugatása és emberek
beszélgetése csengett a fülemben. Akaratlanul is belehallgattam pár
beszélgetésbe utam során, mikor azt beszélték meg a csoportosuló lányok,
mennyire helyes az egyik fiú osztálytársuk és hogy milyen jó az egyik lánynak a
műkörme. Nagyot sóhajtottam és már rosszul éreztem magamat, amiért idáig jutott
a világ. Hol van az az idő, amikor a kislányok babáznak, a fiúk meg a
kisautókkal játszanak? Hova tűnt az a csodás idő, amikor még a tizenkét éves
rajzolt, meg nézte a televíziót? Ma már mindenki a telefont nyomkodja a
kezében, a hét évesnek már okostelefonja van és tegnap este is szembesültem
azzal, hogy a tizennégy évesek milyen képeket raknak ki egyes oldalakon. A
Gabriel kávézó mellett megláttam egy fekete bárányt, aki csak azért nézett rá
mobiljára, hogy megnézze mennyi az idő. Természetesen egyeztettünk időt is,
hogy mikor találkozzunk, halkan odaosontam mögé és megcsiklandoztam az oldalát,
de semmi kacaj, csak hátrafordult és egy halvány mosoly kíséretével rám nézett.
- Szívás, nem vagyok csikis. –
vonta meg a vállát, majd megölelt. – Gondoltam a Gabriel kávézó jól hangzik.
Mondjuk nincs nagy különbség a kávézók között, maximum az ár. – Imádtam, amikor
elmosolyodott, vagy elnevette magát. Szépen nevetett. A kék szemeivel már
irányítani tudott volna, akár egy babát, s ahogy az ajtó felé mutatott,
jelezve, hogy indulhatok, előreenged, bementem. halk kis csengő csilingelést
lehetett hallani, ahogy beléptünk a kávézóba és szememmel kerestem egy szabad
helyet, ahova leülhetünk. Egész sokan voltak, de nem kellett percekig
kutakodnom a szabad hely után. Arra gondoltam elmesélhetném Estebannak a
történetemet, de a végén még kinevetne, vagy őrültnek tartana. Leültünk
mindketten az asztalhoz és csak most vettem észre, milyen jól néz ki ma…is.
Fehér trikóján egy világoskék, fehér kockás ing tetszelgett, s ahogy nekem is,
neki is elengedhetetlen volt a farmernadrág. – Én talán veszek egy… -
tanakodott, ahogy nézte az lapot, rajta a kínálatokkal. – Forró csokit. Te mit
kérsz? – nézett rám, én pedig csak annyit mondtam, hogy nekem is jó a forró
csoki. – Hihetetlen nem? Annyi év gürcölés után, végre mehetünk álmaink
egyetemére. Foglalkozhatok a fotózással, te pedig az írással. Még remek páros
is lennénk! – Lelkesedése nem lankadt, ugyan olyan izgatott volt, mint amikor
beszéltem vele utoljára. Nem akartam, hogy lássa, hogy letört vagyok. A
szívemben mindig őrizni fogom Wayne-t és a szerelmet, amit iránta éreztem. De
itt az idő… itt az idő, hogy felejtsek…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése