Jól hallottad. El kell mennem.
Messzire. – Valahogy nem tudtam rendes mondatokba válaszolni, csak kis
tőmondatokba. Úgy éreztem, csak így tudja felfogni, mi is zajlik most
körülöttünk. – Felvettek a Highwood nevű egyetemre, ez hatalmas lehetőség,
végre foglalkozhatok az írással és ott lesz velem Esteban is, úgyhogy amiatt
nem kell aggódnod, hogy bajom esne.
- Nem, bajod tényleg nem lesz.
Hiszen lesz melletted egy fiú, sőt férfi, aki majd vigyázni fog rád. Semmi baj
nem lesz, csak éppen szép lassan kezdelek elveszíteni. –Szemembe nézve,
megdermesztette a szívemet és azt kívántam, inkább kiabáljon velem, mintsem
ilyen higgadt hangnemben beszélgessen velem. Nem is, inkább rideg megjegyzések
voltak. Kifejezéstelen arca inkább csak azt a hatást érte el nálam, hogy féljek
tőle és hogy legszívesebben összezsugorodhassak.
Ha lehetett volna, elfordultam
volna, de nem tehettem, hiszen ő átölelve derekamat és vállamat, esélyem se
volt megmoccanni. Egy idő után, amikor láthatta a félelmet szemeimben, mely pár
könnycsepp formájában jelent meg, engedett az ölelésből, ő viszont kicsit se
volt meghatódva. Sírni akartam, de nem tudtam… Nem tudtam… mert…- El foglak
veszíteni Aline! – nyomatékosított és ezzel csak még jobban belegázolt a
lelkembe. – Bárhogyan is próbálom győzködni magamat, hogy „Majd minden
helyrejön, majd lesz valahogy”. Igen, lesz! Az lesz, hogy te elhagysz,
elfelejtesz, mert nekünk nincs közös jövőnk! – Megemelte hangját és kiabálni
kezdett ezúttal velem. Kicsit összerezzentem, amikor hirtelen kitört belőle
minden düh. Végig tudtam, hogy igaza van, mégis szerettem volna még abban a
tudatban élni, hogy vele boldog lehetek. De ez nem így volt. Azt mondtam nem
tudok sírni? De…már tudok. Akkor vette észre, mennyire messzire ment el ezzel
az egész kiabálással, amikor már több könnycsepp gördült végig hibátlan,
selymes arcomon. Megbánás tükröződött szemében és már tett felém egy lépést és
kezdte volna mondani a sablonos monológot, hogy ne haragudjak rá, nem úgy
gondolta. Talán még meg is akart ölelni, én viszont ezt nem akartam. Nagyon
megbántott és végre eljutott tudatomig, tényleg igaza van. Nekünk nincs közös
jövőnk, nem leszünk soha boldogok, hacsak nem ölöm meg magamat, vagy nem
szenvedek autóbalesetet, nem zuhanok le repülővel és még sorolhatnám. Egy
szóval, ha nem halok meg. De ki akarna tizennyolc éves fejjel meghalni? A
szerelemért? Szeretem ennyire Wayne-t? Az ő és az én életemben nem történt
velünk sok jó dolog. Sőt, az ő nevében is mondhatom, mindketten szenvedtünk, s
hogy találkoztunk egymással, talán az volt a legmeghatározóbb, legboldogabb
esemény az életünkben. Meghalni érte?
- Ne érj hozzám! – kiáltottam rá
elcsukló hangon és hátráltam egy lépést, mire ő leeresztette karját, ezzel
jelezte, nem fog hozzám nyúlni. – Nem akarom, hogy hozzámérj! – Ismételtem meg,
mire ő fittyet hányva az előző kijelentéseimen, értem nyúlt és szorosan magához
ölelt. Égetett érintése, el akartam taszítani magamtól, de ő annyira küzdött
ellenem, esélyem se volt, ám ekkor vettem elő újra a szavak erejét, hátha hatni
fog rá ezúttal és el fog engedni, csak meglehet én nem ezt akartam. Talán arra
vágytam mégis, hogy tovább öleljen. – Engedj el! Kérlek! Ne nehezítsd meg a
dolgomat!
- Ennél nehezebb úgyse lesz. Éppen
elég nehéz… - hallottam hangján, hogy küzd a sírással. Mikor volt? Mikor láttam
sírni? Nem zavart, attól még, hogy férfi, neki is vannak érzései. Tudom, hogy
milyen érzés magunkba fojtani a bánatot, ha nem sírhatunk. Nem várom el tőle,
hogy „legyen férfi”. Azt akarom, hogy legyen önmaga. Ha el is kell most
búcsúznom tőle, a mosolygós, kedves, jószívű fiútól kelljen búcsút intenem. – Éppen elég nehéz ez így is. Hogy utoljára
ölelhetlek…
- Ne mondd ezt! – Parancsoltam rá,
de ő csak folytatta.
- Hogy utoljára hallom a hangodat.
Hogy utoljára nézhetek a szemeidbe és hogy utoljára csókolhatlak.
- Ne mo… - De mondatomat nem tudtam
befejezni, mert megcsókolt. Ahogy végigsimítottam arcán, éreztem ahogy
kézfejemen is végigfolyik a könnye. Attól még hogy lélek, ugyan úgy vannak
érzései. Hiányozni fog. Rettenetesen hiányozni fog. Meg fog várni, de akkor már
késő lesz. Ez így nem jó. Nincsen ez így rendjén. Nem hagyhatom, hogy
szenvedjen ő is és én is, bár bármit is tennék, mindenhogyan rossz lenne. Nem
tudok tőle úgy elválni, hogy haragba legyünk, de nem is tudok úgy elmenni, hogy
közben tudom, ő itt lesz ebben a kastélyban és várni fog rám. Mit tegyek?
- Őrülten hiányozni fogsz
egyetlenem. – Suttogta ajkaimra ezeket a szavakat. Még egyszer belenéztem
azokba a szép kék szemekbe, de nem utoljára. Nem utoljára…
Az éjszaka gonosz gyorsasággal telt
el, éreztem, hogy a Nap meleg fénye melegíti kezemet és Wayne ölelt át.
Elbúcsúztam tőle, mégis úgy érzem, még valamit mondanom kéne. De hiszen alszik.
Talán rólam álmod, ahogyan együtt önfeledten nevetünk és ülünk a fán, fogjuk
egymás kezét. Ahogy kezem felcsúszott a nyakamban lógó nyaklánchoz és
megérintettem a hideg vasbetűt, kíváncsian pillantottam kedvesem nyakára.
Boldogság töltött el, mikor megláttam, hogy az ő nyakát is a csodás kiegészítő
díszítette. Megfogtam kezét, amivel átkarolt és szívem szerint ott tartottam
volna, de mennem kellett. Óvatosan megemeltem kezét, mire ő kicsit morogni
kezdett. Arcát kémleltem, s láttam, még mindig alszik. Kibújtam az ölelésből és
az ágyam szélére ültem, itt a matrac persze be is süppedt. Egy papírt vettem a
kezembe és írni kezdtem. Ha nem tudom elmondani azt, amit érzek, akkor had
írjam le. A szavak csak jöttek, egyik szó jött a másik után, majd az ágy
mellett levő kis faasztalra helyeztem a papírt. Még egyszer ránéztem alvó
szerelmemre és nem bírtam ki, hogy ne adjak neki még egy csókot. Viszonzást nem
vártam, nem is jött. Azzal biztattam magam, hogy bár nem lehetünk együtt, a
szívemben ő örökre ilyen lesz. Soha nem fogom elfelejteni és örökre vigyázni
fogok rá, míg szívünk egyre dobban. Az ajtóban megálltam és bár megfogadtam
magamnak, hogy nem fordulok vissza, mégis megtettem. – Ég veled! – Hangzott el
utolsó mondatom, majd sajgó szívvel és könnyes szemmel…elmentem.
- Isten veled… - A hazaút csendesen
zajlott le, ismét el kellett búcsúznom Willytől és Jefftől. Bár megbeszéltük,
hogy tartani fogjuk a kapcsolatot, mégis én ezzel nem értem be. Az emlékeimben
először döcögős, majd sima, egyenes utak vezettek a birtokra. Most pedig úgy
érzem, mintha egy szakadék felé tartanék. Elgondolkoztam azon, tényleg helyesen
cselekszek-e és arra kellett rájönnöm, hogy igen. Még ha vissza is mennék
Wayne-hez, nem lehetek vele. Ő örökké fiatal marad, én öregedni fogok és mire
megtanulnám azt a varázslatot, amit Ricky bácsi tanult egy fél életen át, már
késő lenne. Ez sokkal rosszabb a halálnál. Akkor tudatosul az emberben egy idő
után, hogy többé már nincs az illető. De Wayne örökre ezen a földön fog
maradni. Megtanítottam a szeretetre és arra, hogy fogadja el önmagát.
Gondolatmenetemet telefonom csörgése zavarta meg. A bézs színű kabátzsebembe
kutakodtam a készülék után, majd a kijelzőt megpillantva, édesanyám nevét
olvashattam. Rögtön fel is vetem és összeszedtem magamat.
- Igen? Szia anya! Mi újság?
- Tudod kincsem, csak szerettem
volna most szólni, hogy ha hazaértél, édesapád és én szeretnénk veled beszélni.
Valamint szerettem volna gratulálni ahhoz, hogy felvettek az egyetemre! De
miért nem mondtad édesem? - Minden egyes
becenév szívbemarkoló volt. Előttem volt az a pillanat, mikor Wayne magához
húzott és karjai közé zárt, majd becézgetni kezdett. Nem bírtam hallani. De mégis, addig jó, míg édesanyám becenevekkel lát el.
- Ami a
beszélgetést illeti, természetesen megejtjük. Az egyetemet pedig sajnálom.
Kiment a fejemből és minden olyan gyorsan történt, elfelejtettem mondani. De
honnan tudtad meg? Esteban szólt? – Kérdeztem, azonban éreztem, már válaszoltam
is saját kérdésemre. Delia a telefonba kuncogott lágy hangján és csak most
döbbentem rá, hazaérkeztem, édesanyám pedig a ház előtt integet. Ilyen hosszú
ideig gondolkodtam? Nekem olyan volt, mintha csak egy perc lett volna!
Megköszöntem a sofőrnek, hogy hazahozott, majd egy szem bőröndömet kézbe vettem
és megindultam egy halovány mosoly kíséretében Delia felé. Gyönyörű vörös haját
befonta, egy halványlila színű ing a szokásos fekete szoknyába volt betűrve.
- Annyira örülök, hogy itt vagy! –
Tárta szélesre karjait és megölelt. Jól esett. Jó érzés volt egy fájdalmas
búcsú után végre a biztonságot és gyengédséget érezni. – Gyere! Apád már alig
fér a bőrébe. – Egyik kezével finoman és lassan tessékelt befele, míg másik
kezével mutatta az utat. Újra beléptem menedékem ajtóján és letettem
bőröndömet, amiért már jöttek is a szobalányok és elvitték. Igazából arra
számítottam, hogy egy inas fog jönni, de biztos a szobalányok szeretnének majd
mosni. Kár hogy semmit se használtam azok közül a ruhák közül, amiket elvittem.
Követtem édesanyámat, akinek kecses léptei olyanok voltak, mint egy macskáé. Az
előszobában csak a magas sarkújának kopogását lehetett hallani, majd amikor
beértünk a jóval kisebb szobába, ahol Daemon apám ült, a cipő kopogása sokkal
mélyebb lett. Delia olyan nagy mosollyal ment oda férjéhez, hogy azt kell hogy
mondjam, féltékeny voltam. Féltékeny arra, hogy anya megtalálta az igaz
szerelmet és boldog, míg nekem el kellett engednem.
- Szóval? Miről lenne szó? –
kérdeztem majd már a kabátom is lekerült rólam. Daemon megsimította kedvese
kezét, ami a vállán pihent.
- Tudod Aline, amikor kicsi voltam,
úgy éreztem úgy kell rád vigyáznom, mint a szemem fényére. Pici voltál és
törékeny. Kisbaba voltál, vigyáztunk rád és nagy felelősség volt a
felnevelésed. Tudod kicsim…
- Terhes vagyok. – Szólalt meg
édesanyám, mire én mondhatni, teljesen ledöbbentem. Egyke voltam eddig és most
a szüleim bejelentették, lesz egy testvérem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése