Már vagy egy hónapja járunk Estebannal az egyetemre
és mindketten imádjuk. Lehet ránk azt mondani, hogy stréberek vagyunk, de
szeretünk iskolába járni. Ez nem hiszem, hogy baj, hisz mind a ketten abba az
iskolába, arra a szakra járunk, ahol azt tanuljuk, amit szeretünk csinálni. A
termek pont olyanok, mint a filmekben. Hosszú soron, nagy tér, sok szék és
persze egy digitális tábla, vagy néhány teremben még a hagyományos, zöld tábla
díszelgett. Legalább még nem kell digitális füzetbe írnunk. Már minden csak a
technika körül forog? Mivé lesznek hát azok idők, mikor mindenki még a füzetbe
írd az egyszerű kék színű tollal? Amit mostanában észrevettem, az az volt, hogy
a füzetembe, vagy egy külön lapra, fát rajzoltam.
Nem igazán tudtam van-e
különösebb jelentése, csak úgy firkálgattam. De jó nekem, hogy az egyetemen egy
ilyen szakon van időm a firkálgatásra nem? Igen, szerettem azért rajzolni is és
a fák után jöttek a farkasok, a madarak. Csak a vonalakra figyeltem és közben
nem éreztem igazából semmit. Ha jobban tetszik, mondhatjuk úgy is, hogy már
majdnem zombik módjára, tudatomon kívül rajzolgattam. A kezem csak úgy magától
mozgott ilyenkor. Telefonom rezgése állított le ebből a cselekvésből, ahogy
rápillantottam a kijelzőre, megláttam Esteban üzenetét, miszerint szívesen
elvinne egy randire. Igen, igen, igen. Randizunk. Eddig csak egyszer mentünk el
hivatalosabb randira és amúgy is, ez nem bűn és nem is rossz dolog nem? Nincsen
barátom. Nincsen. Válaszoltam üzenetére, miszerint azonnal megyek és
találkozhatunk a suli udvarában. Szobatársam, Chessy, azonnal a nyakamba
ugrott, amikor meghallotta telefonom rezgését és figyelemmel kísérte válaszom
visszaírását. Nyakamba borult és halkan belevinnyogott a fülembe. Nagyon kedves
lány Chessy, már az első pillanattól kezdve megvolt a szimpátia.
-Chessy a szőke fürtjeid a szemembe lógnak. –
Nevettem fel kedvesen és középhosszú haját eltűrte arcomból. Zöld szemei
csodálatra méltók voltak, s ezekkel a szempárokkal nézett úgy rám, mint egy
kisgyerek, aki be van sózva, egy lufiért mondjuk.
- Ran-did lesz! – szótagolta és nyújtotta el a végén
a szót. – Mit fogsz felvenni? Hova mentek? Jártok már? Megvolt az első csók? –
kezdett el kérdezősködni, ami igen idegesítő volt a lányban de így fogadtam el.
- Chessy! Chessy! Levegőt. Had vegyek egy kis
levegőt. – Ezzel aranyosan rábólintott és leszállva rólam, leült ágyára
törökülésbe és várta a választ. – Egyenlőre csak a suli udvaránál találkozunk
és ugyan úgy egyszerű ruhát fogok felvenni. Na jó… kicsit csinosabbat. De smink
nincs, ne is álmodj róla! – mondtam gyorsan ki azt a mondatot, melyet Chessy
annyira „imád”. Egyszerűen nem lehet leállítani, mindig az volt az „álma”, hogy
egyszer kisminkel, de soha nem hagytam magamat. – Az első csók meg még nem volt
meg. – Ezzel felkeltem az íróasztalomtól és a szekrényünket közelítettem meg,
majd kinyitva azt, keresgélni kezdtem ruháim között. Semmi extra, egy kényelmes
bordó színű, masnis pólót és farmernadrágot vettem magamhoz, bár egy pillanatra
megtorpantam és elgondolkoztam azon, talán a fekete nadrág jobb lenne, hisz van
egy fekete bőrdzsekim, az nagyon jól passzolna a nadrághoz és még csinos is
lenne, így bárhova elmehetnénk egy olyan ruhában. Gyorsan ki is cseréltem a
ruhákat és öltözni is kezdtem, miközben Chessy kezdte azt, amihez a legjobban
ért: a pletykálkodást és hogy milyen jól néznek ki a fiú osztálytársaink. Engem
egyik se érdekelt, semmi érdekes nem volt bennük tulajdonságilag. A külsejükről
pedig ne is beszéljünk. Tisztára egyformák! Ezért imádom annyira Esteban
különcségét. Táskámért nyúltam és minden szükséges na meg pár fölösleges holmit
is elsüllyesztettem benne, barátnőm szája viszont be nem állt, majd csak akkor
vette észre magát, mikor már hallotta az ajtó csukódását. Most nem igazán
izgatott az, hogy milyen magas és kigyúrt David Handerns, az osztály
szívtiprója. Nálam is próbálkozott párszor, természetesen esélytelenül. Ami azt
illeti ő tipikusan az a fiú volt, akiről nem tudtam eldönteni, hogy mit keres
ott az egyetemen. Mert a többiek még úgy ahogy megvoltak, de David… van egy
olyan sejtésem, hogy csak a pénze miatt vették fel. Kint várt már rám az én
kedves barátom, hasonló ruhában, mint én. Jó, neki fehér póló fedte
felsőtestét, nekem nem. Ennyi volt csak a különbség. Egyre nagyobb vigyorral
meredt rám, ahogy jobban közeledtem felé és a karjaiba vetettem magam. Az ő
ölelése mindig megnyugtatott, bíztam Estebanban és benne soha nem csalódtam. –
Na merre? hova szeretnél menni?
- Arra gondoltam, hogy elmehetnénk egy elhagyatott
házhoz. – Válasza meglepett és lesokkolt egyszerre.
- Te most komolyan a második randin egy elhagyatott
házhoz akarsz engem vinni? – mondtam ki hangosan, amire gondoltam, erre barátom
elnevette magát.
- Azt se tudod mit szeretnék neked mutatni. Tetszeni
fog babám! – Mondta, majd kezem után nyúlt, megfogta és összefűzte ujjainkat,
amiket még akkor se választhattak volna el, ha elkezdtek volna minket húzni két
különböző irányba. Ő elkezdett vezetni, én meg mint a táncban, követtem,
hagytam hogy vezessen. Már egészen megbarátkoztam a környékkel, igaz a városon
kívül még nagyon nem voltam és most éppenséggel pont arrafele tartottunk.
Ismerős környék fele értünk, elsétáltunk amellett a ház mellett, ahol még régebben
Analisával és azzal a fiúval találkoztunk. Mérget vettem volna rá, ha
benyitottam volna, senki nem lett volna ott, de nem foglalkoztatott többé
Analisa történetei. vagyis, talán egy kicsit. Néha eszembe jut az, amit akkor
mondott nekem a lelkekről. De el akarom hessegetni ezt az emléket, hiszen ha
lélekről van szó, mindig eszembe jut a szerelmem… vagy volt szerelmem. Utunk
közben folyamatosan beszélgettünk a tantárgyakról, a tanárokról, hogy milyen
munkáink vannak, aztán egyszer csak egyre kevesebbet beszélgettünk és nem
tudtam ennek mi volt az oka. A végén már nagyon egymáshoz se szóltunk, Esteban
viszont megállított és egy kendőt vett elő. – Szabad? – Kérdezte, de biztos
voltam benne, ha nemet mondok, akkor is felrakja a kendőt szemeim elé, így csak
bólintottam egyet és a selyemkendő már arcomon volt. Vakon vezetett,
bizonytalanul lépegettem, ő viszont türelmesen várt, mire lépek egyet. Ez a
szituáció mintha ismerős lett volna nekem. Bekötött szem, fogják kezemet és
kísérnek az ismeretlen felé, majd mikor leveszik a kendőt, egy új világ tárul
szemeim elé. Most se volt másképp, először a romos házat láttam kívülről. Az
ablakok öregek, a fa ajtó se új, néhol ablaküveg se volt, engem viszont a
belseje jobban érdekelt. Hagyta Esteban hogy bemenjek én előbb, majd utánam
jött ő is. Halkan, csendesen sétáltunk, mintha a temetőben lennénk, s nem
akarnánk felébreszteni a holtakat. Egyszer csak elém sietett barátom és a
következő emeletre vezető lépcsők előtt megállt. – Gyere! – Kezemet megragadta,
természetesen óvatosan, lágyan nyúlt hozzám. Az ujjaink összefonódtak én pedig
éreztem valami kellemes érzést, ami szívemig jutott. Felkísért az emeletre.
Lábaim alatt a lépcsőfokok meg se szólaltak. Felérve a következő szintre,
megálltunk egy kicsit kopott ajtó előtt. A falak kőből voltak, amin
csodálkoztam is, s ezeken az egérszürke színű köveken, csodaszép zöld borostyán
futott össze-vissza. Esteban hagyta kicsit, hogy csodáljam a házat, majd lassan
kinyitotta az ajtót. Úgy éreztem magamat ebben a pillanatban, mint egy
hercegnő, vagy maga Júlia Capulet. Léptem párat és már az erkélyen voltam,
szemem elé pedig meseszép táj tárult. Túl a városon folyók, tengerek, s még
tovább az megigéző erdők, a Nap, ami lassan aludni készül. Olyan szép pillanat
volt, nem szerettem volna, hogy vége legyen. Esteban mellém sétált, kezemet
azonban még mindig nem engedte el. Hallottam, mikor nagy levegőt vett, majd
felém fordult, erre a mozdulatára én is hasonlóan cselekedtem. Egymással
szemben álltunk és ebben a megvilágításban, sokkal szebbnek, helyesebbnek
véltem. – Aline! – kezdett bele mondandójába. – Úgy ismerlek, mint a
tenyeremet. Egyszerűen amióta megláttalak, amióta ismerlek, azóta az életem
teljesen megváltozott. Nem tudok mosolyogni, ha nem vagy velem, a levegő vétel
is egyre nehezebb, ha nem látlak. Veled minden olyan könnyű… olyan egyszerű.
Azt hiszem itt az idő, hogy férfi legyek és kimondjam: Visszavonhatatlanul
beléd szerettem Aline Crine. – Érdekes. Valamiért nem lepődtem meg. Mintha
tudtam volna, hogy ezt fogja mondani, sőt, fel is készültem rá. Vártam, hogy
kimondja és én… bátran és boldogan rábólintsak és mondjam, én se érzek másképp.
Egyre izgatottabbnak láttam, ahogy némaságom egyre jobban elhúzódott, de
bátorító mosolyom reményt adott neki. Itt volt nekem is az időm, hogy szerelmet
valljak neki, hiszen ez így is van. Olyan rég óta ismerem, csak eddig nem
vettem észre azt, ami nyilvánvaló volt, ami az orrom előtt volt végig. A
tökéletes fiú mindig mellettem volt. Nem találtam a szavakat, de meg se kellett
szólalnom, ugyanis elég volt viszonoznom csókját, amit pár másodperce adott. Csak
kisebb szellők jöttek, s mentek, nem zavart meg minket senki és semmi. Szívem
heves dobogását már torkomban éreztem és hosszú idő után most végre nyugalomra
leltem és megtaláltam az igazi szerelmet.
***
Gombóccal a torkomban ültem az utolsó témazáróm
felett. Egyszerűen csak úgy elröppent ez az év, s én még azt hittem a gimnázium
ment el gyorsan. Estebannal együtt tanultunk, felmondtuk egymásnak a leckét,
minden a helyén volt. Csodálatos párnak bizonyult, bár nem is számítottam
másra. Randevúink mindig kellemesek voltak és nem olyanok voltunk, mint mások,
hogy csak egymás ajkait tudtuk falni, hanem beszélgettünk, viccelődtünk.
Igazából az, hogy összejöttünk, nagyon nem is változtatott semmin. Csupán most
már mondhatom, hogy Esteban a barátom, ő pedig mondhatja, hogy a barátnője
vagyok. Görcsösen álltam neki a dolgozatnak, hiszen nagyon sokat jelent nekem
az, hogy jól teljesítsek és nem mellesleg kétesre állok, szóval kell a jó jegy.
A kemény tanulás meghozta gyümölcsét, pár dolog kiment a fejemből de még így is
éreztem a biztos ötöst. Ezután már mentem is szobámba, hiszen jött egy hosszas
szünet, utána pedig már csak lezárják a jegyeinket. Chessy ahogy mindig szokta,
ilyenkor fel volt pörögve, már vette magához kiscicás naptárját, hogy
egyeztessen velem, mikor találkozzunk a szünetben. Nagyon jó barátnő, de
valahogy mégis, nem tudja pótolni Esteban társaságát. Jókat szoktunk
beszélgetni, de igazából csak ennyi. Nem szeretek vele tanulni, nem tudok vele
olyanokról beszélni, amivel pedig Estebannal igen. Bár még neki se mondtam el
mindent. Úgy éreztem, valamit elfelejtettem. Mintha valami nagyon fontosat
elfelejtettem volna. Lehet nem is tárgyról van szó? Ezen elmélkedtem, miközben
csomagoltam, Chessy pedig magyarázott nekem valamit az egyik kedvenc könyvéről
és hogy milyen helyes lenne a főhős pasi az életben. Megint témánál vagyunk.
Igazából haza kellett volna mennem, hiszen testvérem már egy hónapja a világon
van, mégis úgy határoztam, megszállok Esteban testvérénél, Michaelnél és a
családjánál. Michaelnek van már felesége és gyereke is, amit kicsit
furcsálltam, hiszen talán csak egy-két év korkülönbség van kettejük között.
Mondjuk kinek mi a korai házasság. Chessyvel megöleltük egymást, szőke haját
kicsit megsimogattam, majd mindketten elindultunk. Furcsa volt elhagyni az
kollégiumot és még furcsább érzések keletkeztek bennem. Csak nem hagyott az a
gondolat, mit, vagy kit is felejthettem el. Chessytől elbúcsúztam, Estebannal
együtt elmegyünk a bátyjához, a szüleimmel beszélgettem telefonon. Velük meg is
tárgyaltuk, majd Michaeléknél beszélek velük skypeon és megpillanthatom
gyönyörű kishúgomat. Egy pillanatra elfogott a honvágy… a zöld táj, a kis
patak, a madarak csicsergése, a folyók csobogása, távolba pedig lovak
nyerítése. A birtok. Újra gondolataim a birtok körül lengtek, de csak a birtokon,
semmi máson. Könnyek gyülekeztek szemeimbe, amiket hagytam lefolyni az arcomon,
szipogtam párat, de jól esett kicsit sírni, viszont Esteban előtt nem akartam,
így félrehúzódtam és a falnak dőlve pityeregtem. Se mögöttem, se előttem nem
volt senki, nem kellett aggódnom, hogy majd valaki meglát sírni. Egy pillanatig
úgy gondoltam, hogy nem is olyan jó ötlet itt maradni Amerikába, haza kellene
mennem a családomhoz, ám ekkor kaptam észbe. Ha visszamegyek még rosszabb lesz
minden. Lehet most honvágyam van, de majd elmúlik. Kimért léptekkel indultam
meg előre, majd kint már csókkal üdvözölt barátom. Elindultunk hát, Michael
háza felé…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése