II. - 9. rész

Pont olyan kedvesek voltak, mint amire számítottam. Ahogy beléptem a házba, Michael felesége már borult is a nyakamba.

- Szia! – köszönt a nő, aki nálam talán két évvel lehetett idősebb. – Én Lorena Stronen vagyok, Michael felesége. Nagyon örülök a találkozásnak. – Igazából nagyon meglepett a nő, azt hittem előbb lesz valami kézfogás vagy hasonló. Jenny csodaszép volt. Barna hajában volt egy kis vörös árnyalat, gesztenyebarna íriszének belső részében pedig egy kis szürke szín bújt meg. Hosszú szempillái voltak, már így is láttam, alakja karcsú, mintsem vékony, a stílusa pedig elképesztő. Nőies, felnőttes, mégis kicsit fiatalos.

- Én is nagyon örülök. Én Aline Crine vagyok. Nagyon szépen köszönöm a kedves fogattatást és hogy megszállhatok nálatok.

- Bocsáss meg, hogy megkérdezem, de pontosan miért is jöttél hozzánk? Mármint, örülök, hogy itt vagy, csak kíváncsiságból kérdem. Miért nem mentél haza? – Ahogy ez a kérdés eljutott hozzám és felfogtam, magamban is megfogalmazódott ez a kérdés. Miért is? Hiszen otthon várt volna a családom, a kishúgom, én viszont itt maradtam. Hirtelen úgy éreztem rosszul cselekszek.

- Ez egy hosszú történet. – Válaszoltam egyszerűen, mire megjelent Michael is. Esteban egy öleléssel fogadta testvérét, majd Lorenát is. A szoba tiszta, rendes volt, majd egyszer csak kisbaba sírásra lettünk mind figyelmesek.

- Oh! Ez Camilla lesz. – ezzel a kislány szobája felé vette az irányt és mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót, lehetett hallani, hogy üdvözölte. – Hát szia édesem! Nem kell sírni, itt van anya! – Olyan meghitt volt ez az egész. Boldog család és már a kicsi sem sírt. A szívem összeszorult és egyre nagyobb késztetést éreztem, hogy hazamenjek, mégse tettem. Tudtam, ha hazamegyek, el akarok majd menni a birtokra és akkor találkoznék…Wayne-nel. Nem. Nem mehettem haza. Akármennyire is akartam, maradnom kellett. Michael Estebannal beszélgetett, közben én körbenéztem kicsit. Semmi luxus, mégis nem kopott semmi. Otthonos. Az egyik szoba előtt megálltam, majd mögöttem egy férfi hang szólalt meg messzebbről inkább.

- Az a te szobád. Nyugodtan menj csak be, érezd otthon magadat! – szólt kedvesen, majd bementem és kipakoltam a holmimat. Füzeteimet az egyik asztalra tettem, viszont az egyik leesett a földre. Felvettem és kicsit forgatni kezdtem, majd megálltam ott, ahol madarakat és egy fát rajzoltam. Eddig csak úgy firkálgattam, de most, hogy kicsit jobban a dolgok mögé néztem, rájöttem. A fa, amin ültünk Wayne-nel, a madarak, akik körülöttünk csicseregtek és ahol megcsókolt és odaadta a nyakláncot. Nyakláncomért is nyúltam és még mindig ott díszelgett a nyakamban. Esteban persze párszor megkérdezte, hogy miért pont „W”, erre soha nem válaszoltam. Bármi is trténik, mindig Wayne és a birtok körül forognak a gondolataim. És ez minden egyes pillanatkor fájt…

Teltek a napok és a hetek. Lorenának mindent elmondhattam, mindig meghallgatott és az ő válla mindig ott volt nekem, mikor Esteban nem volt otthon. Vizsgáink mindkettőnknek kitűnően sikerült, meg is voltunk elégedve jegyeinkkel, megfogadtuk, tartani fogjuk ezt a szintet. Esteban már nyarának második hetét munkahelyén töltötte. Nyári munka volt inkább, viszont én is gondolkoztam hasonlón. Nyár volt, mégis esett az eső, kedvem is eléggé rossz ekkor. Ágyamon ülve telefonomat forgattam, mikor hirtelen a kijelző feketéről fehérre váltott és a kijelzőn megpillantottam egy régi ismerős nevét, akivel csak nagyon ritkán beszéltem, az utóbbi időkben talán nem is. Jeff…

-Igen? – Szóltam bele a telefonba, mikor fogadtam a hívást.

- Aline! Jó… hallani a hangodat. – Eléggé rekedtes volt viszont az övé. Rekedtes, halk, dadogott. – Beszélni szerettem volna veled.

- Igen, nagyon régen beszéltünk, amit nagyon restellek, csak tudod az egyetem nem valami könnyű.

- Ha már itt tartunk, hogy bírod? Tetszik? – Éreztem, hogy kitért a témátől. Már a második mondata után tudtam, nem arról akar csevegni, hogy milyen az egyetem, de jó volt hallani a hangját, akkor már beszélgettem vele.

- Igen, bírom. Jó lett a bizonyítványom is és szeretek oda járni. Ti hogy vagytok? Minden rendben? – kérdeztem, ebben a pillanatban viszont elhallgatott Jeff. Egyre hosszabbra nyúlott ez a kínos csend, már azt hittem letette a telefont. - Jeff? 

- Erről akartam veled beszélni. – vett egy mély levegőt, engem meg már elöntött a kíváncsiság, de inkább a félelem. Mi lehet a baj? – Aline… a birtokot elhagyta mindenki. – Lefagytam. most én hallgattam, a szavak belém szorultak, nem tudtam megszólalni, aztán mégis rávettem magamat.

- Ho…Hogyhogy elhagytátok?

- Nem tudtuk már fenntartani a házat. Kezdett már omladozni, Willyre majdnem ráesett egy gerenda. A ház lassan romokba van és egy gazdag olasz pasas meglátta a hirdetést az interneten, amit kiraktunk, hogy eladjuk a házat. A csávó megvette és… le fogja rombolni, hogy egy hotelt építhessen oda. Az erdőt ki fogja irtani, hogy terjeszkedhessen, de nem tehetünk mást. A birtokot le kell rombolni. –Szemeimbe könny gyűlt és szörnyen éreztem magamat. Szívem összeszorult, gombócot éreztem a torkomban és a fehér színű paplant markolásztam. Tehetetlennek éreztem magamat, de nem vagyok az! Nem leszek az!

- Jeff… Mindenki elment? Mindannyian? – céloztam ezzel Wayne-re is.

- Őt már….nagyon rég nem láttuk. Aline, sajnálom. – Nem bírtam tovább. Majd megszakadt a szívem, bűntudatom volt, viszont nem ülhettem csak úgy ott. Zokogásba kezdtem, mégis próbáltam érthetően közölni Jeffel, hazamegyek. Villámgyorsan magamhoz vettem a pénztárcámat, megnéztem melyik repülő visz haza a leghamarabb és egy szó nélkül elmentem. Az se érdekelt, hogy az utazás kényelmetlen volt, a lényeg az volt, hogy hazaérjek. Az órák, amiket ott fent töltöttem kínzóak voltak és minél tovább voltam a repülőn, annál bűnösebbnek éreztem magam. Nem lett volna szabad otthagynom Wayne-t. Mit csinált? Használta a képességét? Hosszú időre elhagyta a birtokot? A papám...Ki ő? Hogy hívták? Ez az egész, csakis az én hibám.

***

Ismertem a járást, a városban rengetegen voltak, de mindenkit félrelöktem, vagy legalábbis belémentem, viszont nem foglalkoztam senkivel és semmivel. Telefonom le volt némítva, így nem hallottam csörgését és nem éreztem rezgését. Loholva közelítettem meg a birtokot, ami kívülről, tényleg nem volt olyan, mint egy évvel ezelőtt. Meg gyorsabb futásba kezdtem, majd berohantam a házba. Az előtérben fadeszkák a földön landoltak, a képek, a függönyök lekerültek helyükről, bútoroknak már csak hűlt helyük maradt, a fapadló nyikorgott lábam alatt, valamiért nem volt tiszta a levegő…dohos. Úgy éreztem magamat, mint egy gyilkos, aki megölt egy ártatlant. Kezeimet számhoz emeltem és így sétáltam körbe a házban, majd betértem a növényszobába, ahol a fa még ott állt, ugyan olyan szépen, viszont volt valami különös, amit messziről még nem láttam, ám ahogy közelebb mentem, a leveleken üzenetet láttam. Szinte nem is láttam levelet, amire ne lett volna írva. Egyet letéptem és elolvastam a rajta álló szöveget: „Szeretlek Aline”. Pár könnycsepp a levélre esett és megnéztem a többi levelet is. Mindegyiken ott volt, hogy „szeretlek”. Wayne írta őket. A madarak minden bizonnyal elmentek, egyet se láttam, de még csak hallani se hallottam. Egy viszont mégis a fára repült. Az a kis madárka, amelyik még a születésnapomkor adta a nyakláncot. Lerepült elém, a padra, ahol egy boríték pihent. Kézbe vettem, majd az utolsó madár is elrepült. Remegő kézzel bontottam fel a borítékot és először egy papírossal találkoztam. Leültem a padra és olvasni kezdtem.

„Drága Aline!

Mire ezeket a sorokat olvasod, én már nem leszek ezen a földön. Hamarosan a birtok se lesz már. Tudom, hogy te is annyira sajnálod ezt a helyet, amennyire én, hisz akárcsak te, én is itt nőttem fel. Lelkileg nőttem fel. Emlékszel az első napodra itt? Ott voltam fölötted, te reszkettél, mint a nyárfalevél, aztán nyár végére elöntött a boldogság, hiszen tudtam, mellettem vagy. A szerelmem vagy. Olyan gyönyörű álom volt… Miért maradt csak álom? Átkozom és áldom azt a napot, amikor Jeffrey nagyanyja megölt. Most szenvedek miatta, de ha nem ölt volna meg, sose találkoztam volna veled. Te egy olyan ember vagy akit tisztelek, akire felnézek, akit már akkor szerettem, mielőtt tudtam volna a nevét. Itt kell, hogy hagyjalak, de tudom, hogy jó kezekben leszel. A borítékban találsz két tárgyat, ami mindig fontos volt számomra. Kérlek őrizd meg. A neked készített lámpát megtalálod a fa mögött. El se tudom mondani, hogy mennyire örülök, hogy megismerhettelek. Ég veled… Aline Crine…

Könnyek hada hagyták el szemeimet, viszont vigyázni akartam a levélre. Nem akartam, hogy akár egy betűje is elmosódjon. Először a fa mögé sétáltam és kezembe vettem a lámpát. Semmi baja nem lett, ugyan olyan csodaszép, mint amilyen régebben volt. A borítékra pillantottam és az üzenetre gondoltam. Két tárgy, ami fontos volt Wayne számára. Visszaültem a padra, a lámpát letettem magam mellé és benyúltam a borítékba, majd kivettem a tartalmát. Az egyik egy közös kép volt rólunk… a másik pedig, Wayne nyaklánca volt. Ez volt neki fontos. Vagyis inkább én. A legfontosabb holmija is hozzám köthetők. Felhúztam lábamat, átöleltem és előre-hátra dülöngélni kezdtem.

-Sajnálom. Úgy sajnálom. Bocsáss meg nekem kérlek! – Kértem bocsánatot, de már késő. Egyedül maradtam a múlt emlékeivel, a fájdalommal és az örök bűntudattal.

***

Teltek a hónapok, majd az évek. Felnőttem. Felnőtt nő lett belőle, sőt, anya. Estebannal minden jól ment, továbbléptem, családot alapítottunk. Kisfiam a kezemben halkan szuszogott, a Nap fényei pedig az erkélyről besütött felénk. Szemeimet lassan résnyire kinyitottam és az erkély fele néztem hunyorgatva, ahol egy fekete hajú fiút láttam ücsörögni. Azt hittem Esteban az, de mikor láttam, hogy férjem mellettem fekszik, már tudtam ki ül kint. Gyermekemet kezembe vettem és kisétáltam. A fiú az egyik fehér színű vasszéken ült, én pedig mellette foglaltam helyet, majd rápillantottam. A fehér bőre, a kék szemei, a fekete haja. Azt hittem végleg eltűnt. A tájat nézte, a semmibe meredt, aztán tekintetünk találkozott.

- Azt hittem meghaltál. – suttogtam, mire ő úgy nézett rám, mint egy elérhetetlen képre. Nem volt furcsa nekem pizsamában előtte ülni. Ő fehér inget és fekete nadrágot viselt, majd a kék szemeit kisfiamra emelte.

- Aranyos. – mosolyodott el. – Meghaltam. Minden szempontból. Ez amolyan utolsó búcsú és egy ajándék az égiektől. Az én otthonom már a Mennyország. Egészen eddig nem mondhattam el semmit, de most, hogy mindent érts, belekezdek a történetembe. Mint tudod, édesanyám és a húgom halála után nem volt fényes az életem. Elhagyott a nevelőapám és lett egy gyerekem. Ezután Selephine, Jeff mamája meg akart gyilkolni, mert nem voltam hajlandó felnevelni vele a gyereket. Súlyosan megsebesültem és Ricky bácsihoz menekültem. – Eddig tisztában voltam a történettel, ezután vett egy kisebb levegőt és beletúrt a hajába. – Találkoztál egy Analisa nevű lánnyal, igaz? – kérdezte, mire én csak bólintottam. – Ő egy lélekharcos volt. Ricky bácsi is közéjük tartozott. Az ő dolguk az, hogy a kétes lelkű embereket elveszett lélekké változtassák. Ilyen voltam én is. Az elején ez a lélek nem tud semmit. Ezt vedd úgy, hogy járunk, beszélünk és gondolkozunk. De nem eszünk és nem iszunk, nem tudjuk mi a jó és mi a rossz. Azok számítanak kétes léleknek, akikről nem lehet eldönteni, hogy a Mennybe, vagy a Pokolra menjenek. A lélekharcosok elmondják az ilyen elveszett léleknek, hogy jönni fog majd az életükbe egy ember. Ez az ember lehet jó, vagy rossz. Mint láthatod egy magadfajta lány megtanított engem a szeretetre, így én a Mennybe kerültem. – Itt megállt, várt, hogy feldolgozzam az imént elhangzottakat.

- Te miért számítasz kétes embernek?

- Vigyáztam a húgomra amennyire csak tudtam, védtem az édesanyámat már kisgyerekként is. Ellenben megtagadtam a saját gyermekem nevelését. Az életemben volt egy nagyon jó és egy nagyon rossz dolog is. Ricky bácsi összekötötte a lelkünket. Ha én meghalok, az ő emléke is meghal. Lemondott egy idő után a lélekharcos életről, egyszerű ember lett. Azért tartottak a birtokon, mert tudta Ricky, hogy egy nap te megjelensz az életemben és megtanítasz a jóra. Analisa mondhatta azt is, hogy egyes lelkek érzéseket, érzelmeket képviselnek.

- Olyan csodálatos levelet írtál nekem. – vágtam a szavába, majd székemet megemelve, Wayne mellé ültem. – Bocsáss meg nekem!

- Ugyan. Soha nem is haragudtam rád. – Újra a kisbabára nézett majd elmosolyodva megsimította kicsit a csöppség arcát.

- Wayne! Emlékszel, hogy megígértem neked, hogy vigyázni fogok rád örökké? – Tettem fel a kérdést, mire rám nézve bólintott egyet. – Soha nem szegem meg az ígéretemet. Wayne, had mutassam be neked a kisfiamat. Ő itt Wayne Crine. – Szemében a meghatódottság és a boldogság tükröződött, egy könnycsepp mégis lehullott az arcán. Szabad kezemmel megfogtam az övét, mire ő összefűzte ujjainkat. Nyakamra pillantott, majd láttam, észrevette kettőnk nyakláncát. – Ha majd nagy lesz, odaadom a tiédet neki. – Mondtam, mire ő csak lágyan mosolygott rám. Fejemet vállára hajtottam és együtt néztük az erdőt, ami a város után volt. Annyira kellemes volt így. Még kamasz korszakomban pont így képzeltem el kettőnk életét. Szemeimet lehunytam és csak némán ültünk egymás mellett.

- Tudod én is ilyen képviselő lélek vagyok.

- A szeretet képviselője?

- Nem. A továbblépésé. – Éreztem kellemes illatát, amit utoljára szippantottam be, aztán amikor kinyitottam a szememet és oldalra néztem, már nem volt ott.

- Ég veled…! - Köszöntem az ég felé sírva, mégis mosolyogva. A szívemben és az emlékeimben örökre meg fogom őrizni Wayne emlékét. Így, hogy csak kezét fogtam és nem csattant el az a híres csók, könnyebben el tudtam engedni. Soha nem fogom elfelejteni a birtokot, a növényszobát, a fát, ahol elkezdődött az életem és ahol ráleltem az én lélektükrömre. 

~Húúú gyerekek ennek is vége lett. Vége Aline Crine és Wayne Rone történetének. Most valaki örülni fog a hírnek, valaki nem, még nem fejeztem be az írást. Még mindig jönni fognak ide az új részek más karakterekkel, méghozzá nem is akármilyen karakterekkel. Megismerkedhettek Wayne édesanyjával Emeralddal és az ő életébe fogtok belecsöppenni. Lehet már nem emlékeztek rá, de Emerald életében volt valaki, akiről áradozott a nő Wayne-nek. De ki ez a rejtélyes valaki? 

Ezennel szeretném mindenkinek megköszönni!!

Köszönöm annak,  aki biztatott, vagy valamilyen formában írt nekem és elmondta véleményét. 

Szeretném megköszönni barátnőmnek, Sky-nak, aki nem győzött biztatni, dicsérni, valamint szeretnék egy kicsit beszélni egy karakterről, Wayne-ről.

Wayne egy olyan személyiségű ember volt, aki mindig megőrizte a higgadtságát, aki segíteni próbált az embereknek, még akkor is, ha néha nem érdemelték volna meg. Wayne megtanította Aline-nak, hogy nem kell a múltban ragadni, persze vannak szép emlékek, de nem kell a múltban élni, tovább kell lépni. Ezt a karaktert pedig nem másról mintáztam, mint az imént említett Sky-ról. A történetben egy szerelmi történettel találkozhatunk és Aline-nak Wayne a lélektükre, vagyis lehet úgy mondani, hogy a lelki társa. Nem azt mondom, hogy én vagyok Aline, de néhány tulajdonságommal felruháztam őt. A lelki társ számomra nem csak a szerelmesek között áll fenn, hanem a barátok között is. Így, azt hiszem már rá is jöhettetek, nekem Sky a lélektükröm. 

És hatalmas nagy köszönetet szeretnék neki mondani, nagyon nagy inspiráció volt nekem és ha ő nem lenne, azt hiszem ez a történet se került volna fel sehova. 

Szóval köszönöm szépen és hamarosan jön a következő rész! 

*big hug for everyone* 

"We all have a secret story...

One day, when you'll tell me yours...

I'll tell you mine..." ~